Fogadd el: elhagyott és soha nem jön vissza hozzád!

Reménykedik, hogy hátha megváltozik minden és újból egy párt alkotnak majd azzal, aki elment. Ezért, hogy ne legyen olyan végleges és visszavonhatatlan a történet, felajánlja a másiknak: legyünk barátok. Nem szerintem nem egészséges dolog.

Azért nem, mert aki elment, az már nincs benne a kapcsolatban. Sem érzelmileg, sem fizikailag, sehogy. És ebből fakadóan nézelődik, ismerkedik, aztán egyszer csak lesz új kapcsolata. A másik, aki marad, titokban majd reméli, hogy ez a pillanat soha nem történik meg. Kedvesen és támogatóan ott van a másiknak, mint egy igazi barát. Meghallgatja, ha valaki felkeltette a figyelmét, ha másik nőről/férfiról mesél és úgy tesz, mintha őt ez csöppet sem bántaná. Pedig dehogynem! De a békesség és a remény miatt úgy tesz, mintha tényleg ő maga is túllépett volna a kapcsolaton. És úgy tesz, mintha tényleg a barátja lenne a másiknak.

Szerintem ez egészségtelen és kontrolláló. Azt mutatja, hogy valaki képtelen útjára engedni azt, ami elmúlt. Így elmarad a gyász, a feldolgozás, a továbblépés. Mindenki beleragad egy – csak látszólag – kényelmes helyzetbe, ám az egész csak egy ideig kényelmes.

Persze, el lehet játszani sokáig, hogy ez így mindenkinek oké. El lehet fojtani az érzéseket. Be lehet csapni önmagunkat és a másikat is, hogy mindkét fél számára véget ért valami, de belül mérgez majd. Mérgez, mert a remény egy idő után fogyatkozni kezd. Ahogy fogy a remény, a sötét érzések és gondolatok úgy kapnak erőre.

Szerintem ez nem működik. Nagyon-nagyon ritkán, esetleg. De, ha belegondolok, hogyan is lehetne egyik pillanatról a másikra a barátom valaki, akivel előtte teljesen más jellegű és intim kapcsolatban voltam? Akinek az egyik pillanatban még fogtam a kezét, simítottam a bőrét és ő az enyémet. Aki csókolt, akivel szeretkeztem. Aki az életem része volt társként, szerelmesként. Olyan nincs, hogy ez egy pillanat alatt elmúlik és képes leszek barátként nézni rá, hiszen továbbra is ölelném, bújnék hozzá, csókolnám. De nem lehet, mert már csak barátok vagyunk.

Abban hiszek, hogy el kell engedni a másikat, ha úgy döntött, menni akar. Vagy magamat, ha én döntöttem úgy. Akkor is, ha nagyon fáj. Ha lejárt az idő, és valaki úgy érzi, nem megy tovább, el kell engedni.

Azért, hogy gyógyulhassunk. Hogy meggyászolhassuk. Hogy aztán feldolgozzuk, elengedjük, levonjuk a tanulságot és képesek legyünk majd egy új kapcsolatra. Az ilyen legyünk barátok típusú megoldás semmi más, csak görcsös ragaszkodás. Elodázása annak, ami előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Előbb-utóbb úgyis megszakadnak ezek a „barátságok", hiszen valójában nem azok, csupán az egyik fél, - aki még szeret, aki még ragaszkodik -, kapaszkodót gyárt magának ezzel. Egészségtelen és fájdalmas kapaszkodót. Mert a remény mindig ott lesz, hogy talán most...

De ez nagyon ritkán történik meg. Nem mondom, hogy soha, de ritkán.

Úgy hiszem, az élethez hozzá tartoznak fájdalmak, csalódások, szakítások is. És igen, hozzá tartozik, hogy ezeket el kell tudnunk fogadni. Meg kell tanulni, hogyan tudjuk jól meggyászolni, elengedni azt, ami már nem tartozik hozzánk. El kell tudni viselni a fájdalmat, akkor is, ha úgy érezzük, a lelkünk szakad ki. Mert, ha végigmegyünk ezen a folyamaton, erőtartalékra teszünk szert. Erőtartalékra, amit az életünk további részében használni tudunk.

Mert, ha engedünk, az fáj. Egy ideig. Hosszabb-rövidebb ideg, de aztán elmúlik és új távlatok nyílnak. A kapaszkodás viszont egyre mélyebbre ránt.

Szóval, ez a legyünk barátok történet szerintem ezért nem működik. Hiszen én nem a barátja akarok lenni annak, akinek minden érintése, csókja élénken bennem él. Nem akarom eljátszani, hogy nekem ennyi elég. Nem akarok fél ember, fél kapcsolat lenni. És pláne nem szeretnék megtűrt, régi barátnő lenni.

Nyitókép: Shutterstock