Negyven éves vagyok, de úgy randizgatok, mint egy tini

Egy olyan nőnek láttam magam akinek a legnagyobb kihívást az jelenti majd, hogy hova menjen kirándulni a gyerekeivel és, hogy milyen sütit süssön neki hétvégén.

Ennek ellenére jelenleg az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy megtaláljam azt a férfit, akivel majd családot alapítok, és miután megszülettek a gyerekek együtt izgulhatunk az ominózus pite sütés vagy kirándulás miatt.

A helyzet az, hogy negyven éves vagyok, szingli, de úgy randizgatok, mint egy tini.

Imádom a testvérem gyerekeit, és tudom, hogy én vagyok a legboldogabb és legszerencsésebb nagynéni. De ahogy telnek az évek, mindennél jobban vágyom egy saját gyermekre, és persze egy olyan, az egész életemen végigkísérő társra, aki szeret és tudom, hogy minden körülmény között számíthatok rá.

Egy hosszú ám mégis csalódással végét érő párkapcsolat után úgy éreztem, hogy fiatal, sikeres, magára adó ambiciózus nőként biztos, hogy hamar megtalálom azt a pasit, akivel kiegészítjük egymást, és boldog, harmonikus élet vár ránk. Ám sajnos néhány hónapra tervezett randizgatásból mostanra évek lettek. Túl vagyok számtalan randin, de egy-két kávézgatás után mindig ugyanaz a forgatókönyv következett, vagy én nem hívtam vissza a pasit, vagy a pasi nem hívott vissza engem. A társkereső applikációkban már otthonosabban mozgok, mint a saját lakásomban, és hiába alakulnak ki kapcsolódások, egy férfiban sem találom meg azt, amit én a nagybetűs férfiban keresek.

Ám a folytatás elmarad. Hosszú ideig kerestem magamban a hibát, mert nem értettem, hogy miért nem jutunk senkivel egyről a kettőre.

Rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlenül én vagyok a hibás, nincs velem semmi baj. Egyszerűen csak a régi sebek, a múlt csalódásai nem engedik, hogy a bizalmamba engedjek egy idegent még akkor sem, ha mindenben megfelel az elvárásaimnak.

Be kell vallanom, hogy az elején nagyon imponált, hogy ilyen sok pasinak felkeltem az érdeklődését, és hogy egyik sem akarta elhinni a hány éves vagyok. Nem tehetek róla a családunk összes hölgytagja apró derékkal és nagy mellekkel lett megáldva, és egy-egy minőség arckrémmel a kialakuló ráncokat is kordában tudjuk tartani. De mindennek ellenére kimondhatatlanul fáj, hogy nem találom a másik felem. Szomorúsággal tölt el, hogy nincs kivel megosztani az élményeket és nincs kivel megbeszélni az érzéseimet és azt sem, hogy milyen napon volt.

Sőt az is megesik, hogy a kád szélén ülve zokogok, mielőtt elindulnék egy újabb randevúra, amiről már előre tudom, hogy hogyan fog véget érni.

A férfifalásnak úgy érzem, lassan vége szakad, és fel fogom adni, az igaz szerelem kutatását. Talán csak el kell engednem és ha már nem ragaszkodom hozzá görcsösen, akkor megjön az életembe az a férfi, akire egész életemben vágytam. Hiszem, hogy rám is vár az a boldog családi élet, és én is lehetek még feleség és édesanya.

Nyitókép: Shutterstock