Meghalt, mielőtt elmondhattam volna neki, hogy megbocsátottam
Nézem a Balaton hullámait, jólesően melenget a nyári napfény. Nem akarok semmi mást, csak hallgatni a szél zúgását, és hagyni, hogy a Nap kiszívja a szívemből az összes fájdalmat.
Magam előtt is szégyellem, milyen bosszús fintorba rándul az arcom, ahogy meghallom a nagyi lépteit.
- Kiültél a napra, kicsikém? - kérdi reszelős hangján, miközben letelepszik mellém a padra.
- Igen. Egy kis nyugalomra vágyom.
- Értem.
Érti, mégsem megy el, pedig máskor legendásan tapintatos. Kérdezni fog, csakhogy nem akarok beszélni. Telefut a szemem könnyel, csak a napfénytől, bizonygatom magamnak, de a forróság ellenére is beleborzongok a hazugságba.
- Roland hívott.
- Kérlek, nagyi!
- Jól van. Nem nyaggatlak. - Ránk telepszik a csönd.
- Nagyapádról álmodtam - szólal meg aztán. Belekapaszkodom a témába. Ez legalább jó. Olyan most, mint egy mentőöv.
- Szépet?
- Óh - nevet fel öregesen. - Nem mondhatnám. Az utolsó esténket álmodtam vissza, ahogy pakolom a holmijait a bőröndjébe.
- Nem úgy volt, hogy váratlanul hurcolták el hajnalban a katonák, utána pedig sosem láttad viszont?
- De bizony.
- Akkor miért...? - Elhallgatok. A gyanú szétárad bennem, mint egy méreg.
- Miért pakoltál össze neki? - kérdem tompán.
- Ki akartam tenni a szűrét. Úgy volt, hogy másnap reggel elköltözik. A házból, de még a faluból is.

- Miért?!
- Feküdni készültünk, mikor az Annuska bátyja, a szomszéd Lali bekopogott hozzánk. Hogy menjen azonnal nagyapád, kólikás lett a ló, kell a segítség. Ment is, akkoriban így volt szokás. Én meg vártam, teltek az órák. Mivel a gyerekek mélyen aludtak, gondoltam, viszek nekik teát, meg ne egye őket a hideg. Csúf látvány fogadott. Nem volt semmilyen beteg ló, csak nagyapád meg Annus, a szalma közepén.
- Mit csináltál? - préselem ki a szót nehezen. Most még nagyobb erővel vág belém a fájdalom. Eszembe jut Roland, és amit ő tett...
- Hazafutottam, ő utánam. Suttogva vágtam az arcába, hogy vége, nehogy felébredjenek a gyerekek. Aztán bőröndbe pakoltam a ruháit. Ő kérlelt: "Julis, hallgass meg! Nem tudom, mi ütött belém. Ostoba voltam, nagyon bánom. Mindennél jobban szeretlek!"
- Miért nem mondtad soha? Egész gyerekkoromban hamis képet festettél a szerelmetekről. Azt mondtad, nagyapa csodás ember volt és jó férj.
- Az volt, kicsim. Minden ember vét hibákat néha.
- Szóval megbocsátottál - fordulok felé hevesen. - Elintézted egy kis ejnyebejnyével, aztán szépen visszapakoltad a szekrénybe a cuccait.
- Dehogy. Annyit engedtem csak, hogy reggelig maradjon. Másnap aztán... nem volt ideje magától indulni. Berúgták az ajtót a katonák, kirángatták egy szál gatyában az ágyból, és vitték. Akkor láttam utoljára. A mai napig őrzöm a leveleket, amiket írt. Utolsó gondolata is mi voltunk - én és a gyermekei. Tudod, ha rápakolnám egy mérlegre, mennyi örömöt adott férjként és apaként, szinte meg sem mozdulna a másik oldal, melyre az Annussal elkövetett ballépését tehetném. A sors azonban valamiért nem akarta, hogy elmondhassam neki. Megírni sem tudtam, egyik helyről a másikra hurcolták. Aztán a halálhírét hozták.
- Ez szörnyű! - nyögöm ki elakadó lélegzettel. - Hogy nem tudtad neki megírni, hogyan érzel...
- Tudta, kislányom. Nem kellett ahhoz levél. A szerelem már csak ilyen. Ahogy egy régi dal mondja: "Néha ringat, néha bódít, néha fáj." Na, de nem fecsegek tovább, napozgass nyugodtan! Csak a telefonodat akartam odaadni, amit a házban felejtettél.
Felkel. Még hallom egy ideig távolodó lépteit, majd beborít a csend. Tétovázva szorongatom kezemben a telefont, mikor a ház felől egyszerre felcseng egy régi dallam a szerelemről...
Nyitókép: Shutterstock