Fél éve titkolod, hogy viszonyod van egy másik nővel

Kristóf mégis remeg, izzad, majd' szétfeszíti az ideg. Meg is értem. Inkább nem szólok hozzá. Egy félrecsúszott puszit nyom az arcomra.

- Majd jövök. - Aztán már csak a huzattól hangosan becsapódó ajtót hallottam.

Szegény Kristóf. A hónapban ez már a harmadik ilyen. Ő és a húga három éve költöztek fel Pestre Veszprémből. Szegény szüleik közben betegre aggódják magukat, hiszen a távolból sokat nem tudnak tenni. A gondolataimba mélyedve leülök a számítógép elé. Agyalással most nem érek el semmit, inkább nézek valami borzongató skandináv krimit. Még le sem ültem, de az üzenet, amit láttam Kristóf Facebookján, szó szerint megfagyasztott. Az egér halkan kopogott a kezem alatt. Remegtem.

Gondolkodás nélkül rákattintok a nő profiljára, még mielőtt a félelem meggátolhatna. 30 körüli lehet, hosszú, fekete hajú, édes mosolyú. A keserűség végigfut az ereimben. Nem, ez valami félreértés kell, hogy legyen. Hiszen 4 éve együtt vagyunk jóban-rosszban, és egyikünk sem az a típus, aki nem tud az ösztöneinek parancsolni. Különben is, hétvégén úgy volt, hogy a szüleit látogatja meg.

Csakhogy a profilja alapján a lány is veszprémi. Szédülök, azt hiszem, leeshetett a vérnyomásom. Könnyes szemmel kattintok a beszélgetésre. Jó hosszú. Csak görgetem és görgetem felfelé, de mintha soha nem érne véget. A sorok nem akarnak elfogyni, egyre homályosabbá válnak, nem látok a könnyeimtől.

Felugrok a székről, egy másodpercig sem bírok tovább ott ülni. Kétségbeesetten kirohanok a konyhába, feltépem a hűtő ajtaját, és kikapom a megkezdett bort. Folyik a könnyem, miközben iszom. De a szokásos bódító, lazító hatás ezúttal elmarad. Visszamegyek a szobába, kinyitom a szekrényt, és kirángatom Kristóf összes ruháját. Undort érzek, ahogy hozzáérek a szövethez. Pedig még mindig szeretem, bennem él, minden sejtemet átjárja.

Érzem, hogy nem igazán vagyok magamnál. Kinyitom az erkélyajtót, felkapok egy adag ruhát, és kihajítom az utcára. Majd felszedi onnan, ha akarja. Fél éve azzal etet, hogy a szüleihez megy haza. Hát, most akár haza is költözhet hozzájuk.

De a maró fájdalmat a lehulló ruhák látványa sem csillapítja. Az csak a reakció, a düh és keserűség lecsapódása. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni. Inkább csak a ruhák után dobom az összes többi holmiját is.

Nyitókép: Shutterstock