Egy kutya néha több szeretetet ad, mint az emberek!

Meghallgatnak, és úgy tudnak nézni, hogy biztosak vagyunk benne, minden egyes szót megértettek abból, amit elmeséltünk nekik. Jobban, mint egyes emberek. Mert figyelnek, csendben, mindenre. A hangunkra, a szívverésünkre. Nézik a tekintetünket, a mozdulatainkat, és érzik a rezgéseinket. A simogatásunkból tudják, hogy boldogok vagy szomorúak vagyunk, és azt is, mit kell tenniük annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmünket és felvidítsanak.

Lászlónak volt egy idősebb kutyája, akivel nap mint nap sétált, beszélgetett. A gyerekek felnőttek, elkezdték önálló életüket, a feleségével pedig elszoktak a hosszas eszmecseréktől. Maradt hát Bodros. Az életük együtt, egymás mellett volt kerek. Amikor a férfi reggel munkába indult, mindig elköszönt az állattól, aki az udvaron várta türelmesen, hogy a gazdája hazaérkezzen.

László gyalog járt a munkahelyére, és minden nap elment egyik ismerőse háza mellett, ahol egy szomorú szemű kutyus nézett ki a kerítés rácsai mögül. Úgy tűnt, ő már nem várja haza a gazdáját, hiszen nincs különbség aközött, hogy otthon van, vagy elment. Soha nem áll meg mellette, és nem játszik vele. Nem szentel neki figyelmet, csak odalök valamilyen borzalmas ételt meg vizet, aztán bemegy a házába. A bundája gubancos és koszos volt, láthatóan évek óta nem törődött vele senki.

Senki, kivéve Lászlót, aki minden nap megállt a kerítés mellett és megsimogatta. A kutya pedig hosszú idő óta először csóválni kezdte a farkát, mert érintést és szeretetet érzett. Aztán lassan megváltozott a tekintete is. Várni kezdte a reggeleket és a délutánokat, amikor a férfi megáll a kerítésnél, beszél hozzá és megsimogatja. Egyik nap nyitva maradt a kapu, de az is lehet, hogy sosem volt bezárva, csak a kutya észre sem vette, hogy elszökhetne.

Ugatnia sem kellett, László tudta, hogy így van. Elkísérte és megvárta azt az embert, aki az egyetlen örömforrást jelentette az életében. A kapu másnap sem volt bezárva, így újra elsétált László elé. Két hét telt el így, mikor a férfi bekopogott az eb gazdájához, és megkérte, hadd vegye magához. Ő pedig könnyedén lemondott róla, úgyis csak nyűg volt a hátán. Az a kutya, amelyikben sokkal több szeretet van, mint a legtöbb emberben... Aki kitartóan, hűségesen várt a megmentőjére, akitől végre olyan kincseket kapott, amiket azelőtt soha.

A beszélgetés után szólnia sem kellett az új gazdájának, hogy menjen vele, mert az állat érezte, hogy most van itt utoljára, és egy jobb élet felé lépked. Egy pillanatra hátranézett, majd farkcsóválva rohant ki a kapun. Azóta László két kutyának mesél, kettőt simogat, sétáltat és szeret. Bodrost és Frufrut. A kutyát, aki szomorúsága ellenére még mindig tudott adni: figyelmet, hálát, hűséget, szeretetet.

Ferencz Gabriella novellája

Nyitókép: Shutterstock