Egy elkésett szerelmi vallomás...

"Talán nem haragszol, ha utoljára még kimondom: szeretlek!" - álltál meg egy pillanatra, mielőtt végleg kiléptél volna az életemből.

Hónapok óta reméltem, hittem - talán tudtam is -, hogy így van, mégsem mondtad. Mintha attól tartottál volna, hogy ha bevallod, akkor minden megváltozik: túl komoly vagy túlságosan szoros lesz a kapcsolatunk, tele elvárásokkal, súlyokkal. Pedig én sosem nehezítettem meg a dolgod, inkább könnyíteni próbáltam - ezt érezned kellett.

Szívem szerint azt üvöltöttem volna: "Nem lehet ez az utolsó szavad! Nem búcsúzhatsz tőlem így!" Hiszen egy ilyen vallomás nem a befejezést indokolja, hanem reményteli kezdetet jelent. Más körülmények között örömmel töltene el, egy ilyen pillanatban azonban tőrdöfésként hatol a szívembe. Miért vártál vele eddig, mikor korábban olyan szívesen hallottam volna?

Ne mondtad volna most se inkább! Titkoltad volna továbbra is, minthogy utoljára ilyen mélyen megsebezz. Tudom, nem állt szándékodban bántani - csak féltél valamitől, ami sosem fenyegetett. Féltél, és hallgattál - ahelyett, hogy megbeszéltük volna kettesben a félelmeidet.  

Épp annak a szónak a kimondását halogattad, ami a legfontosabb: megszépíti a pillanatokat, és megédesíti az éveket. Folyamatosan vártam a jelre, amiből rájövök: készen állsz arra, hogy megnyílj és közeledj hozzám, hogy elfeledd a múltat és a rossz tapasztalatokat...

Forrás: Shutterstock

"Szeretlek" - mondtad az ajtóból visszafordulva. Komolyan azt várod, hogy ezek után rögtön elfelejtselek? Hiszen ez egy vallomás, nem pedig indok a szakításra! Mély érzelmeket takar, nem pedig egy kihűlt szerelmet.

Mit válaszoljak? Mondjam, hogy én is szeretlek téged? Vagy inkább hallgassam el örökre? Az őszinteség felszabadít és csodákat tesz, vagy csak megnehezíti a jelent és a jövőt?

Nem tudlak és nem is akarlak így elengedni! Nem vallhatsz szerelmet, hogy aztán örökre eltűnj!Itt a kezem, ahogyan eddig is - fogd át a tiéddel! Szeretlek érinteni, becézni, nézni, hallgatni, ölelni, figyelni... Szeretem, ahogyan csókolsz, ahogy a bőrömet érinted, ahogy érzel - még azt is szeretem, hogy nehezen nyílsz meg. Még a múltadat sem gyűlölöm - ahelyett, hogy a rossz tapasztalatokból táplálkoznék, inkább esélyt adok a jelennek. Nyitott vagyok - arra is, hogy akár újra megsebezz...

Kimondtad végre, amit érzel, aztán mégsem indultál el. Nem tudtál elhagyni, túlságosan fájt volna - hiszen valójában mindig is arra vártál, hogy felszabadultan érezz és letedd a lelki terheket. Most szemben állunk, és mosolygunk egymásra: már hiszünk magunkban, és biztosak vagyunk a szerelmünkben. Pár pillanatra szakítanunk kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: örökké együtt akarunk maradni.

Ferencz Gabriella novellája

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek