Utálom a betegeket, ne várd, hogy én ápoljalak!

Hédi barátnőm - aki azóta elvált - mesélte, hogy házasságuk tíz éve alatt a férje akárhányszor beteg volt, elvárta, hogy ő az első tüsszentésére vegyen ki szabadságot és ápolja, vigye ágyba a teát, mérje a lázát, adja be neki a gyógyszereket, főzzön finom levest és úgy általában lesse minden kívánságát. Mintha legalábbis az anyukája lenne, nem a társa. Ő persze ezt mindig megtette, nem okozott lelki terhet, sem fizikait, ha ápolnia kellett "nagybeteg" férjét, ám amikor ő esett először ágynak, megdöbbent. A férje ugyanis közölte vele, hogy nem fogja ápolni asszonyát, nem is érti, hogy a felesége miként képzeli ezt.

- közölte fennhangon, felháborodott stílusban, hozzátéve, hogy a betegek büdösek, érezni rajtuk a betegség szagát, és ő márpedig senki betegségszagát nem hajlandó szagolni, úgyhogy jobb lenne, ha a gyógyulásáig a barátnőm inkább külön aludna, a felfújható vendégágyon.

Két nap láz és egésznapos alvás után, mely alatt egy csésze teát nem főzött neki senki, a férje egyszer csak azzal állt elő, hogy itt az idő, hogy végre meggyógyuljon, mert ahogy már mondta, ő nem bírja a betegeket elviselni, ráadásul napok óta használhatatlan neje nélkül igen nehezen oldja meg a mindennapjait.

Barátnőm elgondolodott, náluk sem volt ez másképp. Amikor az anyja műtét után alig tudott enni, az apja üvöltött, hogy menjen el az asztaltól, mert csontsoványra fogyott feleségének szenvedésétől elmegy az étvágya, márpedig ha valamit, akkor enni nagyon szeretett. Egy másik esetben, amikor édesanyja a gerincsérvtől szenvedve a földre kényszerült, apja azért siránozott, mert így napokig, de lehet, hogy hetekig nem lesz szexuális életük. Az együttérzésnek a szikráját sem lehetett felfedezni benne. Ezzel szemben, ha a papának volt baja, anyja rohant, ápolta, borogatta, főzte a teát, a levest, elviselte a szidalmakat, hogy mennyire rossz ápoló, és nem rajta múlik, hogy még nem kell papot hívni hozzá.

Hasonló történetet mondott el pár napja telefonon egy másik barátnőm, Zsófi is, aki férjével együtt szenteste kapta el anyósáéktól a magas lázzal, torokgyulladással, köhögéssel járó "takonykórt", mely először a férfiemberen ütközött ki, azonnal ágyba kényszerítve őt. Zsófi, akiről a gondoskodás szobrát lehetne megmintázni, ugyan még épp csak kijött egy több hetes betegségből, melyet egyedül küzdött végig, nem reklamált, amiért a rokonság ilyen felelőtlenül megfertőzte őket, mert "elfelejtettek szólni", hogy alig állnak a lábukon... Nem tette szóvá, ám egy héten át miden percét férje gyógyulásának szentelte, míg végül ura jobban lett, ő viszont padlót fogott a betegségre összeszedett betegségtől.

Az a drága férfiember azonban már nem volt olyan odaadó, mint ő, sőt, kifejezett kérése volt, hogy neki ne mondja el Zsófi, hogy mi fáj, mi nem, mennyire van rosszul, mennyire nem, és ha lehet ne várjon gondoskodást sem, az nem az ő műfaja. Neki a munkájára kell koncentrálnia, otthon is, bár nem kimondottan az a hazavihető munka az övé, de fejben erősen koncentrál rá. Meg minden másra is, csak arra nem, hogy segíteni kellene, mondjuk egy bögre meleg teával.

Azóta sem hagy nyugodni e két tényleg becsületes, gondoskodó nő esete, már csak azért sem, mert amikor egy baleset után mást sem tudtam, csak mozdulatlanul feküdni a hátamon, az én páromnak eszébe sem jutott, hogy más is ápolhatna, nem csak ő. Persze anyukám segített, amikor a férjem dolgozott, de a "munka oroszlánrészét" a szerelmem végezte, s hadd ne részletezzem, hogy egy bénultan fekvő ember esetében ez mi mindent jelent(het).

Az igazsághoz tartozik, hogy a felpülésem után bárkinek meséltem el, mekkora tettet hajtott végre az én társam, minden nőismerősöm hitetlenkedve fogadta, hogy komolyan, a férjem, aki férfi, ápolt, gondoskodott, mosdatott és egyebek? Majd az egekig magasztalták őt, és jött a "mekkora szerencséd van" szöveg, amitől általában a falra mászom, mert mitől is vagyok szerencsés? Hogy nemcsak egy férfit sikerült "kifognom", hanem egyúttal egy embert is?

Miért kell a nőnek szívósnak lennie és mi az oka annak, hogy ha egy férfi megbetegszik, mindenki magától értetődőnek veszi, hogy történjék bármi, ő most napokig feküdni fog?

Nem lehetne mindenkit a "helyén kezelni"? Elfogadni, hogy a beteg az beteg, akkor is ha férfi, akkor is, ha nő. Hogy a férfi és a nő is ember, aki, ha éppen nincs jól, elesett, akkor vágyik a gondoskodásra, jó szóra... és egy csésze forró teára. Még akkor is, ha ne adj isten, "betegségszaga van", jelentsen ez bármit is.

Nyitókép: Shutterstock