Vedd már végre észre, hogy én vagyok neked az igazi!

Fiatalon nősültem, amit sosem bántam meg. Hatalmas szerelem volt a miénk, és hiszem, hogy még most is az. Jankával 16 évesen találtunk egymásra egy közös barátunk születésnapján, ahol kiderült, hogy pár nap híján ugyanakkor születtünk. Így indult, majd két évvel érettségi után, egyetemistaként, kicsivel a 20. születésnapunk után házasodtunk össze.

A barátaimmal mindig is tartottam a kapcsolatot, különösen a Norbi és Janka közötti szoros, gyermekkoruk óta meglévő barátságnak köszönhetően rendszeresen találkozott a társaság, melynek lettek újabb hölgytagjai: először Norbi párja, majd Gyuszi felesége csatlakozott hozzánk, így keletkezett a mi hatosfogatunk.

A 10 éves osztálytalálkozóra nem vittük magunkkal a lányokat, hiszen nem voltak az osztálytársaink, és ők sem érezték úgy, hogy egy ilyen eseményen ott kellene lenniük. Hárman érkeztünk a buliba, amit Kriszta szervezett, és aki, miután házigazdaként üdvözölt bennünket, azonnal ki is osztott, egyrészt, amiért nem hívtam meg a 8 évvel ezelőtti esküvőmre, másrészt, hogy nem hoztuk magunkkal a párjainkat. Nem igazán értettük, miért kellett volna, de Kriszta mindig is az a fajta lány volt, aki mindent és mindenkit kontroll alatt akart tartani. Talán ez is volt az egyik oka volt annak, hogy nem igazán akartam vele szoros barátságot kötni, és pláne nem akartam, hogy ott legyen az esküvőnkön.

Gimisként folyton a barátnőinkről kérdezgetett, ha megismerte valamelyiket, szinte rátapadt, kérdezte mindenről, nyomozott utána, hogy aztán elmondhassa, hogy nem illik hozzám, vagy, ha Norbiról vagy Gyusziról volt szó, akkor hozzá.

Nem az ő hibája, hogy többnyire megtettük. Viszont ennek köszönhető, hogy egy idő után inkább be sem avattuk semmibe.

Gyuszi és Norbi pedig már el sem jutott a bemutatásig, addigra a kapcsolatunk Krisztával szinte nullára redukálódott.

De most itt voltunk, és Kriszta csak beszélt és beszélt. Kedves volt, őszintének látszott, neki is van egy komoly kapcsolata, mondta, és mindent tudni akart a feleségemről, de Katáról és Zsuzsiról, Norbi és Gyuszi párjáról is.

Nagyjából egy hét telt el a találkozó után, amikor Janka szólt, hogy egy T. Kriszta nevű nő létrehozott egy messenger csoportot „Legfontosabbak" néven, és őt is berakta a tagok közé, ahogy engem, Norbit, Gyuszit, Katát és Zsuzsit is.

Elmeséltem neki, hogy ismerik egymást, még 16 éves korunkból, régi haver, akivel a találkozón újra egymásra találtunk a csapattal, van egy vőlegénye, gondolom, ő is tag a csoportban. Az osztálytalálkozón megbeszéltük, hogy szervezünk egy közös bulit nyolcan, gondolom, emiatt van a messenger csoport.

De Kriszta vőlegénye, akinek a nevét sem tudtuk, nem volt tag, amikor rékérdeztem, miért, azt válaszolta, a találkozó után két nappal szakítottak.

Ésszerű magyarázatnak tűnt, bár a szakítás miértjeiről nem esett szó, de nem is firtattuk. Janka és a lányok ismeretlenül is biztatták, nyugtatták, lelkiztek vele, amikor csak igénye volt rá. Még egy találkozót is össze akartak vele hozni, de valahogy sosem volt alkalmas Krisztának, erőltetni meg nem akarták.

A srácokkal csak néha-néha szóltunk hozzá a beszélgetésekhez, melyek egyre mélyebb témákat érintettek, úgy tűnt, Kriszta komoly, érzelmes felnőtt nővé érett, az élet nagy dolgai foglalkoztatták, s az időnkénti csipkelődései fel sem tűntek volna, ha Janka, vagy épp Kata és Zsuzsi nem szól, hogy Kriszta finoman, de beleállt a feleségembe.

Aztán elérkezett a karácsonyi készülődés időszaka. Janka nem egy cukrászmester, de nem is várom ezt tőle, ha sütizni akarunk, én dobok össze anyám receptjei alapján valami egyszerű, de finom sütit. Az asztalunkon olykor-olykor előforduló habos torták és különlegességek a kedvenc cukrászdánk mestereinek kezeit dicsérik. Nekünk ez így tökéletesen megfelel.

Addigra Kriszta már mindent tudott a lányokról, azzal is tisztában volt, hogy Janka rengeteget dolgozik, nem véletlen, hogy még nincs gyermekünk, tudatos döntés volt ez részünkről, úgy gondoltuk, 30-35 éves korunk között kezdünk el foglalkozni a kérdéssel, addig megalapozzuk a nyugodt, anyagilag is biztonságos családi életünket.

Mindannyiunk nyála csorgott a látványtól. Kata és Zsuzsi is sütöttek, ők is osztottak meg pár fotót, de csak szolídan, és nyilvánvaló volt, hogy cukrászkodásban Kriszta überelhetetlen. Janka mindig épp dolgozott, amikor a fotók felkerültek, rájuk pillantott, de sokat nem tudott foglalkozni vele, egy lájknyi ideje volt a dicséretre. Aztán az egyik fotó után megdicsérte Katát is Zsuzsit is, oda-vissza ment, hogy „de ügyes vagy, biztos nagyon finom", majd Kriszta feltette a kicsit sem ártatlan kérdését:

A feleségem érezte, hogy a kérdésben semmi jóidulat nincs, de ügyfélhez sietett, nyelt egy nagyot és hagyta az egészet. A megbeszélés után nézett újra a telefonjára. Látta, hogy válaszoltam, hogy a munkája mellett erre nem ér rá, de részemről igény sem jelentkezik rá, ha édességet akarok, sütök magamnak vagy veszek. Védeni akartam a feleségem, de úgy tűnt, olajat öntöttem a tűzre.

Janka egy sírós szmájlin kívül nem sokat tudott hozzáfűzni a dologhoz, leforrázva vezetett vissza az irodába, a könnyeit nyelve.

Aztán Kriszta rám írt privátban, hogy szaladjak át hozzá munka után, és kapok egy doboz édességet, ne maradjunk sütik nélkül, csak, mert Jankának éjjel-nappal dolgoznia kell. Az én naiv feleségem nem látott ebben semmit, ami miatt aggódnia kéne, akkor még hitte, hogy Kriszta csak segíteni akar. Nálam már megszólalt a vészcsengő, de elhessegettem a rossz gondolatokat. Beugrottam a dobozért, Kriszta a lelkemre kötötte, hogy Jankának is hagyjak az éldességből, aki boldogan ette meg azt az egyetlen darab sütit, ami maradt neki.

Pár nap múlva újabb privát üzenetet kaptam, hogy készült egy újabb adag finomság, ha gondolom, vihetek. Vittem, ahogy a következő héten is. Aztán, amikor újabb adag, cukrászdai minőségű nassolnivalót ajánlott fel Kriszta, a feleségem úgy döntött, velem jön, meglepjük a még sosem látott barátomat, hogy személyesen köszönje meg, hogy így gondodkodik rólunk. Becsengettünk, Kriszta talpig csinosban fogadott, mint mindig, többnyire ő is munkából tért haza, legalábbis ezt mondta.

Egy perc döbbent csend után csalódottan visszakullogtunk a kocsiba. Mielőtt elindultunk, hívtam Krisztát, de nem vette fel. Írtam egy üzenetet neki, hogy minden rendben van-e, egy lefelé mutató hüvelykujjat kaptam válaszul. Hűha, gondoltam, nem lehet jó napja, ilyet még sosem csinált. Majd hazamentünk.

Janka lefotózta a finom sütiket, feltette a csoportba, hogy ott köszönje meg Krisztának a kedvességet, és elnézést kérjen, ha rosszkor érkeztünk. A válasz az volt, hogy Kriszta kilépett a csoportból. Janka örlődött, biztos volt benne, hogy ő rontott el valamit, nem lehetett megnyugtatni, pedig öten próbáltuk. Kriszta közben senkinek nem válaszolt privátban, így rajtam volt a sor, hogy megkérdezzem, miben tudunk segíteni, mi a gond? Megkaptam a választ, de én kérdeztem, vessek magamra...

Ekkora pofont se kaptam még az élettől. Gondolkodtam, elmondjam-e neki, hogy soha nem gondoltam rá úgy, mint lehetséges szerelemre, sőt, igazán nőként sem, csak egy haver volt, akit, miután szakított a vőlegényével — fogalmam sem volt róla, hogy miattam —, megsajnáltam. Emiatt mentünk bele a csoportos beszélgetésekbe, emiatt kértük meg a lányokat, hogy barátkozzanak, segítsenek neki, ha nincs a szakítása, talán csak a 20 éves találkozón látjuk egymást újra. Tudassam-e vele, hogy mennyire aljas dolgot tett, csak, mert azt hitte, elszakíthat attól a nőtől, embertől, társtól, akivel szikla szilárd a kapcsolatunk, és akivel egy életet akarok leélni? Végül nem mondtam sokat, csak annyit, hogy „tévedtél, én pedig csalódtam benned".

Janka még 3 év után is felemlegeti Krisztát és azt, mennyire szíven ütötték a szavai, amikor arról írt, hogy milyen anya lesz belőle. Nehezen dolgozza fel, hogy akit a bizalmába fogadott, akinek segíteni akart, nemcsak megbántotta, de a szerelmétől is el akarta szakítani. Különösen, mert azóta megszületett a kisfiunk, és az én tökéletes feleségem azóta sem tanult meg süteményt sütni.

Nyitókép: Shutterstock