Szánalmas teperés, ha elkényeztetem a pasimat?

Elöljáróban fontosnak tartom megjegyezni, hogy mind emberileg, mind materiális szempontból szeretem kihozni magamból a maximumot szerelmi téren. Azon a karácsonyon sem megvenni akartam a párom szeretetét, egyszerűen természetes volt számomra, hogy az odafigyelés és a kedvesség mellett tárgyi értékekkel is kifejezem az iránta táplált érzéseimet.

Először ő nyújtotta át a díszzacskót, majd megjegyezte: „A kreatív oldalam került előtérbe". Én szinte bármilyen ajándéknak örülök, de az ő választása az enyémmel szembeállítva egyértelműen a kettőnk közt tátongó hatalmas szakadékról árulkodott.

Két, webshopból rendelt feliratos pólót emeltem ki a csomagból – az egyiken KING, a másikon QUEEN felirat –, melyek látványa enyhe szekunder, majd primer szégyenérzettel töltött el. Abban a pillanatban realizáltam, hogy finoman szólva nem voltunk szinkronban ajándékvásárláskor.

Izgatottan, mégis kissé szorongva nyújtottam át a Kedvesnek az én meglepetésemet: egy vadonatúj iPhone-t. Nem a legfrissebb, legdrágább modellt, de tudtam, hogy régóta problémái voltak a mobiljával és tetszett neki az adott almás típus, hát gondoltam, ha telik rá, miért ne szereznék vele igazán nagy örömet? (Épp jól álltam anyagilag, megtehettem.)

Persze akkor még nem követtem a hihetetlenül bölcs videós életmódtanácsadókat, akik nem győzik szajkózni, hogy nehogy nő létedre túlszárnyald a párodat az adok-kapok játékban. (Sőt, akad olyan, aki egyenesen azt tanácsolja, hogy egyáltalán ne vegyél a pasidnak ajándékot.) Honnan tudhattam volna, hogy puszta jó szándéktól vezérelve arcpirító túlzásba esem?

Számomra ez a normális hozzáállás, és nagyon nehéz volt ránevelnem magam arra, hogy ne dobjak magamból mindent oda a férfiaknak, mert egyrészt nem tudják kezelni, másrészt magamnak ártok azzal, hogy mielőtt megbizonyosodnék az ő tisztességes szándékaikról, én már rég túlteljesítettem a feladatomat.

A párom reakciójából is erre lehetett következtetni: mikor kibontotta a telefont, szinte lefagyott, könnyek szöktek a szemébe, és azt hebegte, hogy őrült vagyok. Persze pozitív értelemben mondta, de láttam rajta, hogy az volt az utolsó dolog, amire abban a pillanatban számított. (Később megvette nekem ugyanannak a modellnek egy másik színárnyalatát, mert őszintén szólva nekem is tetszett, így „egálba kerültünk", de esküszöm, nem volt erre irányuló hátsó szándékom.)

Sajnos nem csak abban a kapcsolatban éreztem úgy, hogy túlságosan adakozó természet vagyok. Számos baráti viszony során tapasztaltam már, hogy túlgondolom a dolgokat, nekem fontosabb a másik öröme, mint fordítva, és emiatt kialakult bennem a tévhit, hogy alapvetően túl sok vagyok. Holott én nem éltem meg teperésként a nagylelkűséget, hiszen természetes módon fakadt belőlem.

A negatív tapasztalataimat nem bánom, mert azok tanítottak meg arra, hogy magamat helyezzem előtérbe, hiszen adni is csak akkor tudok, ha van miből. Ha mindenedet odadobod, neked pedig alig marad valamid, azzal nem a nagylelkűségedről teszel tanúbizonyságot, hanem arról, hogy nem szereted és tiszteled magad kellőképpen. Így pedig értelemszerűen másoktól sem várhatod el ugyanezt.