Ne hagyd, hogy egy férfi mondja meg, hogyan kellene megélned a szülést!

Annyi arcát láttam már a szülésnek, és mind más volt. Két dologban közös mind: az egyik, hogy az egyre erősödő hullámok majd elhoznak egy kisbabát, a másik, hogy fáj. Nyilván vannak természetes fájdalomkezelési technikák, praktikák. Vannak fájdalomcsillapító szerek. Embere válogatja, ki melyikkel él, de egy dolog biztos: ha egy nő érzelmileg és fizikailag biztonságban érzi magát, a szülése rendben lesz.

Mit jelent ez?

Nagyon egyszerű. Azt, hogy ha biztonságos környezetben vagyunk, el tudunk lazulni. Ha lazák vagyunk, a fájdalomhoz való viszonyunk is változik egy kicsit, pozitív irányban. Ráadásul ez olyan fájdalom, ami ajándékot hoz. Egy kisbabát.

Fájnak az izmok. Fáj a méh. Fájnak a csontok. Minden rendeződik. Tágul, lazul. Változnak a szalagok, az ízületek, a farokcsont, a méhszáj. A tágulás nagyon hosszú folyamat. Olyan folyamat, ahol a fájdalom erősödik, egy egyre sűrűbben érkezik.

A végén már lélegzetvételnyi idő sincs két összehúzódás között. Nem tudunk pihenni. Nem tudunk fellélegezni. És van a szülésnek egy pontja, ami nagyon intenzív. Ezt hívjuk átmeneti szakasznak. Ez egy szélsőséges állapot, mind testben, mind lélekben. A nők ilyenkor teljesen befelé fordulnak, egy másik világban léteznek. Ez egy nagyon nehéz szakasz, de ha itt jól támogatjuk az anyákat, akkor átsegítjük őket rajta, és meg tudják szülni a kisbabájukat. De ez az a szakasz, ahol már nagyon fáradtak vagyunk. Kimerültek a folyamatos fájdalmaktól.

Sokszor, amit filmekben, egyéb helyeken látunk a szüléssel kapcsolatban, az két véglet: vagy nagyon ordít mindenki és látványosan szenved, vagy angyali mosollyal ringatózik. Bár mindkettő előfordul, azért az átlag hangot ad a fájdalmának. Ma már rengeteg technika létezik, melynek segítségével át tudjuk adni magunkat a folyamatnak, bele tudunk lazulni a fájdalomba. Láttam már nőket mosolyogva szülni, de a többség nem ilyen. Mert a szülés fáj.

Én ott, abban a folyamatban, amikor szültem, nagyon erősnek éreztem magam. Valami elemi, ősi erő árasztott el. Magabiztos voltam és nyugodt. Szépen haladt minden. Belesimultam, áramlottam. Aztán sűrűsödtek az összehúzódások és erősebbek is lettek. Igyekeztem minél inkább átadni magam. Haladtam egyre lejjebb, a föld felé. Éreztem, hogy a gyerekem is halad lefelé. Tökéletes szimbiózisban voltunk.

Soha nem felejtem el, térdeplő ülésben rogytam a földre az ágy elé. Támaszkodtam, és amikor érkezett a hullám, csak behunytam a szemeimet. Behunytam és valahova nagyon mélyre kerültem önmagamban. És csak arra tudtam koncentrálni, túléljek minden egyes összehúzódást. A végén már nyüszítettem, amikor éreztem, megint jön egy. Rá is kiabáltam anyura:

- Nem mondtad, hogy ennyire fáj!

- De mondtam, csak nem emlékszel.

- Nem mondtad!

Nos, én elég jól bírom a fájdalmat, de akkor és ott mindig kizárólag egyre tudtam gondolni. Megszűnt múlt és jövő, csak azok a pillanatok voltak. A fájdalom. De végre elérkezett az idő és a fiam elindult kifelé. Sok nő számol be arról, a kitolás fáj a legjobban. Én inkább fellelkesültem. Úgy éreztem, végre tehetek valamit. Mert addig csak elviseltem, ami van. Úgy éreztem, semmit nem tudok hozzátenni, nem tudom kontrollálni. Itt tudtam.

Beleadtam apait, anyait és tizenöt perc múlva a karomban tartottam a fiamat.

Végtelenül büszke voltam magamra. Úgy éreztem, a testem egy csoda, hogy ilyesmire képes volt. És én is egy csoda vagyok, hogy ezt meg tudtam csinálni. Hatalmas öröm járt át. És ekkor vetette oda a volt férjem:

Sokáig kísértett ez a mondat. Hogy tényleg nem bírom? Hát igen, tény, hogy kiabáltam, káromkodtam, sírtam. Aztán elkezdtem szüléseket kísérni, és láttam, hány nő csinálja ugyanígy. Mert a szülés fáj. És rendjén van, ha elfáradunk, ha hangot adunk neki.

Így tudtam újra teljesen csodának látni a testemet, magamat: hogy tudtam, ez a normális. De bárki, aki szülésnél jelen van, felejtse el ezt a mondatot: nem bírod a fájdalmat.

Nyitókép: Shutterstock