Ha túl keménnyé válsz, végül összetörsz

Mert tudom, hogy a testem folyamatos karbantartásával lépésről lépésre leszek kitartóbb, és eljön az a pillanat, amikor halálos kifulladás nélkül nyomok majd végig egy egyórás hardcore tréninget.

Régen meg voltam róla győződve, hogy ez a lelkemre is igaz. Hogy ha minél többször maradok majd talpon a kisebb-nagyobb tragédiák után, akkor végül én lehetek a vasasszony, akiről mindenki azt suttogja, hogy milyen erős nő. Mert az jó, nem? Hogy nem azt gondolják, hogy a gyengébbik nemhez tartozom, nem sajnálnak, és nem szánnak.

Nem voltam még tizenhat, amikor édesapám temetése előtt fekete ruhában vártam a temető kapujában. A legjobb barátnőm megszorította a kezeimet, és a fülembe súgta, hogy "Legyél erős!" Én pedig már akkor kisírt szemekkel álltam, mert tudtam, hogy perceken belül végleg össze fog dőlni a világ, amiben eddig éltem. De ahogy hozták a koporsót, én meg megnéztem utoljára azt az arcot, amit olyan sokáig nap mint nap láttam. És rájöttem, hogy most mégsem temetnek el engem is vele együtt - mert nekem még feladatom van. Attól a pillanattól kezdve kihúztam magam, és eldobtam az összes papírzsebkendőt. És onnantól erős maradtam. Majdnem örökre.

Jöhetett bármi: félelem, rossz napok, csalódás, veszteségek, én állva maradtam, és azt mondtam magamnak: ki kell bírnom! Néha éjszakánként sírtam, főleg akkor, amikor egy-egy újabb repedés keletkezett a szívemen, de ahogy felkelt a Nap, az én arcomról is úgy száradtak fel a könnyek, ahogy a járdáról az esőcseppek. Azt gondoltam, hogy ha kitartok, és nem gyengülök el, akkor egyszer csak semmi nem fog fájni. Tényleg hittem benne.

Emlékszem, egyszer egy fiú - akit nagyon szerettem - rám nézett, és azt mondta: "Neked nincsenek is érzéseid." És én büszke voltam rá, hogy azzá váltam, aki lenni akartam: erős vagyok. Majd azt is hozzá tette, hogy: "Nekem... nem ilyen lány kell." Én pedig visszafojtottam a sírást, és ott hagytam.

Végül egy gyönyörű nyári napon - totál oda nem illő módon - zuhantam össze, annak a hírnek a hallatára, hogy mégsem tudunk nyaralni menni. Ó, hát mi ez mindahhoz képest, ami már megtörtént? Mi ez az egész az emberi tragédiákhoz képest? Semmi. Tudom. Én mégis széttörtem. Minden, amit eddig cipeltem, egyszerre hullott rám. Minden ki nem mondott szó, minden fájdalom, ami bennem őrlődött, most kiborult elém a padlóra. Pontosabban mellém, mert már én is ott feküdtem.

Nem bírtam már erős lenni. Üvölteni akartam, hogy kell a szabadság, hogy élek és érzek, akartam, hogy patakokban folyjanak a könnyeim, és világgá akartam kürtölni, hogy feladtam, mert gyenge vagyok. Mert ember vagyok, és nem bírok el többet.

Hónapokba telt, mire újra tudtam nevetni. Rengeteg egyedül töltött óra kellett ahhoz, hogy megértsem: nem vagyok kevesebb attól, ha néha elgyengülök. Mert erősnek lenni nem azt jelenti, hogy nem esel el soha. Erősnek lenni azt jelenti, hogy képes vagy felállni. Hogy képes vagy szembenézni a problémákkal. Mersz segítséget kérni, és ki tudod mondani azt, hogy most már nem bírod tovább.

Mert akkor majd tovább tudsz menni - nagyobb sérülések nélkül. Ha pedig csak hagyod, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen a súly a válladon, akkor a lábaid is könnyen eltörhetnek,és fekvőgipszben nem könnyű futni. Pedig mindenkinek joga van rohanni a saját boldogsága felé.

Nyitókép: Shutterstock