25 éves vagyok, és félek, hogy egyedül maradok

Aztán meg jöttment mostohák akarják majd rám kényszeríteni a szeretetüket, nekem pedig udvariasan viszont kell őket szeretnem. Éjszakánként volt, hogy sírva riadtam fel, mert a rémálmokban olyan valósnak és közelinek tűnt ez a vízió.

Aztán tizenkét éves koromban a szüleim "elváltak" egy rövid időre. Apám itt hagyott minket, anyám fél év múlva utánament. Odaátra. A családom széthullott, ettől már nem kell félnem, elvileg már nem is maradt mitől tartanom. Mégis félek. Attól, hogy egyedül maradok.

Pedig nem vagyok egyedül, ha úgy vesszük. Számos alkalommal megtapasztaltam azt az igazi, mindenen túlmutató, önzetlen szeretetet, amire csak igazán kivételes személyek képesek. Olyan emberek vesznek körül, akikért tűzbe mennék, és akik értem ugyanezt tennék.

Valóban rinyálásnak tűnhet, még akkor is, ha évek óta nem volt érdemi kapcsolatom. De a párkapcsolati szokások megváltoztak, és (sajnos) egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy helyes, értelmes nők és férfiak maradjanak egyedül. Nem azért, mert nem találják meg az igazit - mert ebben nem hiszek, hogy egyáltalán létezne. Sokáig azt gondoltam, hogy az ember számára egyetlenegy másik felet szán a sors. De miután az ennek az egynek vélt felemmel elváltak útjaink, Márai Sándor szavai nyertek értelmet:

"Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedül való. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden."

Ez engem boldoggá tesz, mert sok férfiban láttam már meg a sugarat, és gondoltam azt, hogy lehetne a társam. Aztán valamelyik oldalról, esetleg mindkettőről mindig borult a dolog. Vagy talán velem van a baj... Talán nekem nem lehet megfelelni, én vagyok kiállhatatlan, túl határozott, nagyszájú.

Engedd el, mondják az okosok, és akkor majd jönni fog. De hogyan, ha tizenkét évesen elvesztettem már mindent, ami számomra egyet jelentett a családdal? Nem tudom félretenni, hogy az általam hozott, látott, tanult családi szokások, hagyományok - a saját családi fészek - akkor válhat ismét valósággá, ha lesz egy társam, akivel új családot alapíthatok.

Nem vagyok társfüggő, tudom élvezni az életem egyedül, párkapcsolat nélkül is, meg tudom valósítani sok álmomat, tele vagyok energiával, életkedvvel, minden nap tanulok, fejlődöm. Nincs szükségem a kioktatásra, hogy meg kell tanulnom egyedül is boldognak lenni. Az vagyok, őszintén. De szeretném ezt megosztani másokkal, a hozzám tartozókkal. Otthon, nálunk. Szeretném, ha nem félnék. És abban a pillanatban talán már nem is kellene mitől.

Nyitókép: iStockphoto