Rém kellemetlen elé állni és azt mondani: bocsi, de én ezt nem engedhetem meg magamnak

Már amikor tinédzserként elkezdtem randizni is úgy gondoltam, baromság, hogy a fiúnak kellene állnia mindent, hiszen honnan lenne neki több pénze, mint nekem? Akkor mindkettőnknek annyi volt, amennyivel a jeles alkalomra a szüleink megszántak minket, felnőttként pedig – jobb esetben – mindkét fél keres, vagyis értelmetlen és elavult szabály az, hogy mindig a férfi fizessen.

Egyébként is, általában ezek amolyan gesztusértékű dolgok, legalábbis az én esetemben, mert sosem drága helyekre mentem találkozni egy-egy illetővel. Sosem az volt a lényeg, hova megyünk, hanem a beszélgetés. Voltak persze, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy ők állják a számlát, mások pedig örömmel osztozkodtak (aztán volt olyan is, aki közölte, csak akkor fizet, ha lesz második találkozó, de inkább fizettem én mindkettőnkét).

Én sajnos, vagy nem sajnos, nagyon büszke vagyok, vagyis inkább éhen halok a hónap hátralévő részében, de akkor is állni akarom a részem, mindegy, milyen programra megyünk. De, ha nagy a fizetésbeli különbség, akkor előbb-utóbb eljön az a pont, hogy ez a büszkeség tarthatatlan. Mert ugye szép dolog, ha valaki meglep mondjuk egy utazással, de manapság azért kevesen vannak, akik megengedhetnek maguknak egy spontán kiruccanást. Ilyenkor pedig színt kell vallani, ami rém kellemetlen.

A pénzkérdésről beszélni ugyanis még mindig tabu, sokszor a sok éve egy párt alkotók sem tudják egymásról, hogy pontosan mennyit keres a másik, vagyis egy alakuló kapcsolatban előhozakodni ezzel nem a legjobb érzés, de nincs más választás. A társadalom ráadásul nem kíméletes, azokat a nőket is rögtön megbélyegzi, akik elfogadnak valamilyen nagyobb értékű ajándékot. Egyből aranyásókká válnak, aki pedig olyan, mint én, vagyis mindig a saját lábán állt, - még ha néha bizonytalanul is -, ezt a billogot mindenképpen szeretné elkerülni.

Egyik lehetőség sem túl szimpatikus, és nem csodálkozom azon, hogy értetlenül nézett rám a partnerem, amikor ezt levezettem neki. „Vagyis tulajdonképpen veled nem lehet jót tenni" – mondta. Bizony igaza van, mert elsősorban nekem kellene a saját fejemben rendet tenni.

Az első lépés az őszinteség volt, szerintem fontos, hogy megértse a másik, milyen dilemmák zajlanak bennünk még akkor is, ha a jobbik eszünkkel magunk is tudjuk, hogy ezek egy része teljesen értelmetlen. Az érzések márpedig nem racionálisak, kár is lenne megpróbálni logikát találni bennük. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne megváltoztatni ezeket a beidegződéseket, amiket évek hosszú munkája alatt alakították ki bennünk a társadalmi elvárások és a korábbi rossz tapasztalatok.

Nemtől függetlenül ugyan ki ne találkozott volna olyannal, aki utólag benyújtotta korábbi nagylelkűsége számláját, esetleg visszakért egy-egy ajándékot? Ezek az élmények pedig szinte észrevétlenül vernek bennünk gyökeret, és emiatt képesek vagyunk később átesni a ló túloldalára. Hiszen ki akarná ezeket a megalázó helyzeteket ismét átélni?

Már maga a felismerés is egy lépés a normalitás felé, a következő lépcsőfok pedig csak az őszinteség lehet, és egy olyan megoldás kidolgozása, ami mindkét fél számára elfogadható, hogy a kecske is jól lakjon, de azért a káposztából is maradjon. Itt is a kompromisszum a varázsszó, és mivel én nem vagyok – sajnos – alkimista, ezért a spontaneitásból engedünk egy kicsit, ugyanis előre tudok spórolni, utólag már nem.

Nyitókép: Shutterstock