Férfivélemény: Ha szakítottál, ne üzengess, ne érdeklődj, és főleg ne te vigasztalj!

Szakítós sztorija mindenkinek van, ebből adódóan pedig a legtöbbeknek egy szakításból felépülős történet is akad a zsebében. Vannak, akik kicsapongással, némelyikünk csendes beletörődéssel, és akadnak olyanok is, akik önmagukat tagadásba taszítva, csak hosszú folyamatok árán jutnak el oda, hogy feldolgozzák azt, hogy életük egy szakaszát akarva-akaratlanul, de le kell zárniuk. Aztán, mire elkezded azt érezni, hogy a gyógyulás útjára léptél és már nem olyan elviselhetetlenek a mindennapok, felvillan egy üzenet a telefonodon, ami egyből visszataszít az apátiába. Egy egyszerű „Hogy vagy?", egy „Tudni akartam minden rendben van-e veled..." az exedtől. Bármennyire is banális, egy ilyen egyszerű kérdés sokkal többet árthat, mint azt gondolná az ember.

Hiszen egy szakítás után a józan ész azt diktálná, hogy amennyiben te húztad a rövidebbet, akkor önmagadban, esetleg barátok, család vagy más téged támogató emberek segítségével dolgozd fel a helyzetet, az exet teljesen kizárva az életedből. Vagy legalább próbálj arra törekedni, hogy az útjaitok ezentúl minél kevesebbszer keresztezzék egymást.

Sokan teljesen természetesnek veszik, hogy bár szakítani kényszerültek a párjukkal, attól még egyik szemüket továbbra is rajta tartják, mert tudják, mennyire megviseli őt az elválás. Ami azt az abszurd helyzetet idézi elő, hogy a fájdalom okozója egyben annak enyhítőjévé is szeretne válni.

Észszerű keretek közt maradva a szakítás feldolgozását segítő elsődleges és talán egyetlen bölcs megoldás a távolságtartás kellene, hogy legyen, de ha valaki nyughatatlan és képtelen elfogadni a másik szívfájdalmát – vagy azt a bűntudatot, amit azért érez, mert meglépte az elkerülhetetlent –, akkor minden áron meg kell próbálnia tevőlegesen is segíteni. Baráti tanácsokkal, egy sírásra alkalmas vállal, gondoskodással.

El kell fogadni azonban, hogy egyszerre nem tölthetsz be két ennyire ellentétes szerepet valakinek az életében. Hiába próbálod begyógyítani a másik sebeit, ha már a puszta jelenléted feltépi azokat. A kettő közötti kompromisszumra nincs lehetőség. Ha ezt bármelyik fél képtelen elfogadni, akkor mindketten egyre jobban szenvedtek majd, ki azért, mert nem képes továbblépni, ki pedig azért, mert végig kell néznie, ahogy egy számára fontos személy önmaga árnyékává válva szenved.

Nincs szüksége a hívásaidra, az üzeneteidre, arra, hogy ott legyél, akkor sem, ha ő ennek az ellenkezőjét hangoztatja. Minden ilyen húzással csak a kodependenciáját, azaz a társfüggőségét növeled, ami egyre nehezebbé teszi a végleges elszakadást. Az egyetlen, amivel segíteni tudsz, ha hátralépsz kettőt és hagyod, hogy önállóan tegye magát rendbe, hiszen a saját életéért, neki kell felelősséget vállalnia, a saját sérüléseit pedig neki kell begyógyítania.

Nyitókép: Shutterstock