Azzal rontottam el, hogy túlságosan akartam...

Vagy ezerszer feltettem magamnak a kérdést: hol rontottam el? Mit tehettem volna másként? Még többet kellett volna adni neked vagy éppen, hogy kevesebbet? Tűrnöm kellett volna, vagy fellázadnom? Előbb lépni vagy később? Ezekre a kérdésekre valószínűleg már sosem kapok választ. De már lassan eljutok oda, hogy nem is keresek.

Nem akartam többet megjátszani a jól nevelt kislányt a vasárnapi asztalnál. Nem akartam tovább tettetni, hogy nem zavar, ha beletiporsz a lelkembe, pedig pokolian fájt. Nem akartam többet feladni saját magamból, azért, hogy neked kedvezzek. De főleg nem akartam engedni, hogy tovább rombold a lelkemet csak azért, hogy neked jobb legyen.

Hogy hol romlott el minden? Fogalmam sincs. Talán már a legelején. Valahol a szívem legmélyén mindig is éreztem, hogy mi nem illünk össze. Mások vagyunk. De azt egyszerűen képtelen voltam elfogadni. Azt akartam, hogy működjön. Piszkosul akartam. Annyira, hogy képes voltam feladni a személyiségem egy részét, csak azért, hogy a közelemben maradj. Megtettem és eltűrtem miattad olyan dolgokat, amiket sohasem szabadott volna. Naiv voltam, és azt reméltem, hogy ha ezeket megteszem, akkor majd szeretni fogsz. Szeretni úgy, ahogy nekem jó. Nem pedig úgy, ahogy neked éppen kényelmes.

De ez a nap sosem jött el. Sőt. Minél többet adtam én, te annál kevesebbet. Ebbe pedig szépen lassan belefáradtam. Belefáradtam a kapcsolatunkba, a sok fájdalomba, és abba, hogy gondolkodás nélkül gyalogoltál át rajtam. Lépnem kellett.

Nem bántam meg, hogy vége lett. Nem azt mondom, hogy nem fáj, mert az nem lenne igaz. De inkább választom a hiányodat, mint azt a sok fájdalmat, amit te okoztál nekem, amíg az életem része voltál.

Nyitókép: Shutterstock