A szerelem néha fáj, de jobb érezni, mint érzelmi halottként létezni

Egy ideje már egyedül élek és mondhatni, a tökélyre fejlesztettem az egyedüllétet, olyannyira, hogy még én is elhittem, hogy ez így teljesen jó nekem. Nem mintha nem vágynék párkapcsolatra, jaj, dehogynem, de valamiért az elmúlt években nagy ívben elkerültek a férfiak, akik pedig bepróbálkoztak nálam, ők meg nekem nem jöttek be. Régen borzasztóan nyomasztott a magány, menekültem előle, harcoltam vele, de mára már jó barátok lettünk és amióta békét kötöttünk, kevésbé fáj, hogy nincs mellettem egy társ.

Megtanultam, hogyan kell egyedül jól lenni, tudatosan felépítettem egy életet, amiben jól tudtam funkcionálni. Nem mondom, hogy boldog vagyok, de már az is valami, hogy nem a hiányt élem nap mint nap.

Azt gondolhatnád, hogy innentől akkor minden sínen van, jöhet a happy end, de egyelőre nincs így, ugyanis ő nincs még kész egy kapcsolatra és az elköteleződésre.

Érdekes, hogy az elmúlt években az ilyen férfiakat gondolkodás nélkül elutasítottam, ugyanis van tapasztalatom velük bőven. Szerintem többször hallottam ezt a mondatot, hogy „nem akarok elköteleződni", mint bármi mást az életemben. Nyilván nem véletlen, hogy ezt a típust vonzom, az érzelmi elérhetetlenség nagyon ismerős a számomra és valamilyen szinten talán biztonságos is. Mindenesetre többévnyi kemény önmunka után azt hittem, hogy már túl vagyok azon, hogy ilyen férfiakat válasszak, az élet azonban keményen az arcomba tolta, hogy nem, még mindig dolgom van velük.

S bár régebben simán az első verzió mellett döntöttem volna, valamiért őt nem olyan könnyű elengedni. Biztosan az is közrejátszik, hogy régen volt férfi az életemben és jól esik újra érezni. Mert bár van annak előnye, ha körbeveszed magad vastag falakkal, de ahogy a rossz dolgok, úgy a jó dolgok sem jutnak be a szívedbe.

Tudatosan felépítettem egy biztonságos és fájdalommentes életet, de ahogy megjelent a színen ő, úgy tört fel bennem a vágy egy társ iránt. S most először azt gondolom, hogy nem az a megoldás, hogy elmenekülök egy vesztesnek ítélt helyzet elől, hanem hogy belemegyek, és megélem az érzéseimet, akkor is, ha rohadtul fájni fog. Mert sokkal jobb érezni, mint érzelmi halottként létezni. Sérülhetek benne? Igen. De akár jól is elsülhet, akár egyszer alakulhat úgy, hogy nem sírás lesz a vége. Ha meg mégis, akkor itt leszek magamnak, ahogy most is.

Érdekes dolog az egyedüllét. Az ember néha baromira szenved tőle, ugyanakkor ha megcsap minket a szerelem szele, akkor az legalább annyira ijesztő. Félelmetes, hogy újra kiszolgáltatottak leszünk egy másik embernek, aki bánthat, megsérthet és fájdalmat okozhat. Sok ember ezért inkább benne marad a biztonságos csigaházban és csendesen szenved a kényelmes magányban. Sokszor mindezt öntudatlanul tesszük, kifogásokat keresünk, hogy épp miért nem ismerkedünk vagy miért nem nyitunk egy másik ember felé.

Nyitókép: Shutterstock