Gyáva vagy, hogy mindent feladj a szerelmünkért!

Számomra nem volt olyan, hogy nélküled, és te sem létezhettél nélkülem. Szárnyaltunk és lebegtünk, jóval a föld felett, mert a mindenséget nyújtottad számomra, és én is az lehettem neked. Jó volt mindent odaadni, szeretni téged, csókolni az ajkadat, jó volt érezni a kezedet a derekamon, a ragaszkodásodat a szívemben.

Sosem kellett átlépnünk a határokat, mert számunkra nem léteztek, célok és tervek viszont annál több. Elbújni kettesben a világ elől, ölelni vágytunk szüntelen: mindent együtt csinálni és sosem távolodni el a másiktól. Csodás emlékként őriztük a tegnapot, vágyakozva vártuk a holnapot. Nem tudom, hogyan, de mindig képesek voltunk fokozni a szerelmünket, figyelmünket.

A reményt pedig lángoló érzéseinkkel éltettük: egyszer könnyedén, máskor fájón nehezen. Megjelentek azok a pillanatok, amikor éreztük, hogy tennünk kell valamit kettőnkért, méghozzá azonnal, csak azt nem tudtuk pontosan, hogy mit. Te várni akartál a megoldásra, én viszont hiányt éreztem, feszítőt, nehezet, felemésztőt, mert volt valaki, akitől nem tudtál szabadulni - mert a bilincset, amely hozzákötött, nem te zártad a kezedre.

Nem hitted el, hogy valóban megteszi, mégis féltél, mert nem tudtad biztosan, mire képes. Mi lesz, ha nemcsak az elmúlt húsz év kemény munkáját és annak gyümölcsét veszíted el, hanem a szerelmünket is? Nem mertél kockáztatni, felállni, és határozottan elindulni felém. Inkább maradtál megbéklyózva, állandóan egy helyben toporogva, miközben a lelked hangosan segítségért kiabált, és a szíved utánam vágyott. Mégsem jöttél, pedig sokáig vártam rád.

Aztán keserűen tudomásul vettem, hogy van, amikor a közös jövőhöz nem elég szeretni. Van, amikor a mindennél is több kellene a boldogsághoz, vagy éppen ezerszer kevesebb - és van, hogy a szívünk sokkal jobban fáj, mint amiről azt hittük, elviselhető. Az idő pedig halad, de nem segít, nem old meg semmit, csak felhalmozza a kérdéseket, miközben kételyeket támaszt bennünk.

Persze, a jövő még hozhat reményt és váratlan örömöt, amikor rádöbbenünk, hogy történhet még csoda. Talán egy napon mégiscsak lerázod magadról a béklyókat, és felszabadult lélekkel kopogtatsz az ajtómon.

Nyitókép: Shutterstock