5 ok, amiért kiborítanak az introvertáltak

A zárkózottságukkal, barátságtalanságukkal, félősségükkel folyamatos bizonytalanságban tartják a környezetüket - legalábbis engem biztosan. Azt mondják, mindenki ellenük van, senki sem képes megérteni az ő finom lelküket. Aki ezt állítja, vajon elgondolkodott már azon, hogy mit érez az extrovertált, amikor egy ilyen nebántsvirággal van dolga? Elmondom, bennem mi játszódik ilyenkor.

1. Nem mosolyog, tehát nem szeret.

Van egy gyengeségem: ha valaki nem mosolyog vissza rám, én teljesen elbizonytalanodom. Egyből arra gondolok: valamit rosszul csináltam, gáz vagyok, túl sok vagy túl kevés, amit mondok, nem vagyok elég intelligens, vagy divatos... azaz valamiért nem tetszem. Hisz, ha tetszenék, mosolyogna!

Mondják, hogy ez nem ilyen fekete-fehér, hisz van, hogy valakinek egyszerűen rossz napja van, és amiatt nem mosolyog. Vagy egyszerűen nem akar barátkozni, mert épp nincs olyan hangulatban. Esetleg nem is szokott soha mosolyogni. Mondják, de számomra ez akkor is teljesen felfoghatatlan...

2. Állandóan meg akarom menteni őket, de nem hagyják...

Réka eljött velünk a kocsmába. Egész úton egy szót sem szólt, csak tőmondatokban válaszolt a kérdéseimre. Megérkezve sört rendelt. Mi viccelődtünk, ő síri csendben, fapofával figyelt minket. Sápadt, fehér arcbőrével olyan volt, mint egy kísértet. Megrémisztett.

Csak arra tudtam gondolni, hogy rosszul érzi magát, így próbáltam bevonni a társalgásba, a barátságunkba, de nem ment. Egyre kétségbeesettebben igyekeztem, de túl vastagok voltak a falak. Elbuktam az ostromban, és hogy magamat mentsem, inkább szépen megutáltam őt.

"Ha nem értékeli a próbálkozásaimat, akkor rohadjon meg!Akkor én bizony többet nem hívom!" Csak sokára esett le, hogy én őt nem tudom megmenteni. Ráadásul nem is kell megmentenem. Nem is kérte. "Csináljon, amit akar!" - mondtam le róla dühösen.

3. Nem akarnak velem barátkozni.

Szilvi nemcsak szótlan és zárkózott volt, de szemmel láthatóan utált is. Nem bírtam elviselni, hogy a viselkedészavaros, agresszív macskával is barátságosabb, mint velem, így kétségbeesetten próbáltam barátkozni vele és bevetni bármit.

Naná, hogy nem, hisz közben rettegek tőle! Félek az újabb visszautasítástól, a barátságtalanságától és az újabb kudarctól. Lehet, hogy nem teljesen őszinte, amit csinálok, de ellentétben vele, én legalább igyekszem!

4. Egy félelmetes szörnyetegnek érzem magam mellettük.

Őszinte nyitottsággal és feltétel nélküli szeretettel közeledtem Klári felé. Tényleg! Ő is minden erejét összeszedve igyekezett. Látszott, hogy bár igazán rémisztő neki új emberekkel barátkozni, kitartóan próbálkozott. Csakhogy ez a rémület kiült az arcára, amit én nem tudok kezelni.

Egy darabig még kemény voltam, és igyekezetem nem magamra venni, de egy ponton túl már nem bírtam elviselni, hogy én vagyok az az iszonyatosan rémisztő nő, akihez közeledve minden bátorságára szükség van. Fáj nekem ez a szerep.

5. Mégis mit kezdjek velük?

Mindig igyekszem, de fogalmam sincs, mit tegyek. Megértem, hogy nem könnyű nekik barátkozni. Megértem, hogy ijesztő számukra a nyitottságom és a bátorságom. De akkor mit csináljak, hogy jó legyen nekik? Maradjak csöndben? Ne beszéljek hozzájuk? És ha az nekem fáj? Ha ezáltal úgy érzem, hogy bunkó vagyok és barátságtalan? Próbálok teret hagyni nekik, de ez nekem rossz érzés. Fáj, hogy tartanom kell a távolságot. Nem akarom ignorálni őket!

Az introvertáltak mellett teljesen bizonytalanná válok, hisz úgy tűnik: semmi sem jó, amit csinálok. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, hogy az egyikünknek se fájjon. Elvesztem az önbizalmam. És itt most nincs happy end, nincs megnyugtató végkifejlet, nincs lezárás, mert továbbra is teljes tanácstalanságban tördelem a kezeimet. Nem értem őket. Szeretném, de nem megy. Kérlek, adjatok tanácsot!

Sümegi Kata

Nyitókép: Shutterstock