Amikor az anyósodat jobban szereted, mint a saját édesanyádat

Azt hiszem valami miatt egyfajta zsigeri taszítás volt kettejük között. Valószínűleg ez is befolyásolja azt, hogy a köszönő viszonyon kívül én sem ápolok mélyebb kapcsolatot az anyámmal. De ez már egy másik történet...

Anyám, aki önként és dalolva amint lehetett otthagyta a szülői házat egész életében három lépés távolságot tartott az édesanyjával. Néha azon töprengek, hogy vajon az ő sorsát élem-e újra, mert velem sem volt ez másként. Ő és nagymama, csak akkor voltak beszélő viszonyban és akkor hiányoztak egymásnak, amikor több száz kilométer távolság volt köztük. Éppen így van ez vele és velem is.

Ha az anya-lánya kapcsolatok minden motívuma öröklődik a családban, akkor pontosan tudni fogom, hogy ki az a pasi, akihez hozzá kell majd mennem. Mégpedig onnan, hogy az anyukájával jobb lesz a kapcsolatom, mint a saját anyámmal valaha.

Anyu attól a pillanattól kezdve, hogy bekerült apám családjába nem csak egy életre szóló szerelmet, de egy pótanyát is kapott. Mamára soha nem tudta, azt mondani, hogy az „anyósom", első perctől kezdve úgy hívta, hogy „anyu" mindeközben a saját anyját a keresztnevén vagy csak nemes egyszerűséggel anyámnak szólította. Mama pedig kislányomnak nevezte őt.

Különleges kapcsolat volt köztük, mama jobban ragaszkodott anyuhoz, mint a saját lányához. Ez valahol érthető volt, hiszen míg az elsőszülött lánya csak a sátoros ünnepeken látogatta meg, addig a menye minden héten legalább egyszer, és minden nehéz helyzetben mellette volt. (Talán a mi családunkban tényleg átok ül az anyák és az elsőszülött lányaik kapcsolatán.)

Anyukám a férje édesanyjától tanulta meg a tökéletes palacsinta receptjét, a csigatészta sodrásának a technikáját, vele választotta ki az esküvői dekorációt, neki mondta el először, hogy gyermeket vár, majd azt is, hogy lánya lesz. Szerették és elfogadták egymást, de mindemellett olyan titkokat árultak el egymásnak, amiről azelőtt senki sem beszélt. Anyu megtanulta, hogy az anyós nem egy ellenség, akitől el kell szeretni az imádott kisfiát, hanem egy olyan barátnő, aki olykor édesanya helyett édes anyóssá tud válni. Mama pedig anyám személyének köszönhetően megláthatta azt, hogy egy nő az ő fiát önmagáért szereti, ezért nem kell attól félnie, hogy örökre elrabolja tőle.

Soha nem felejtem el azokat az éveket, amikor mama egyre gyengébb és betegebb lett, és a lányának nem volt ideje sem energiája, és feltételezem kedve sem ahhoz, hogy a nap huszonnégy órájában mellette legyen és ápolja. Vele ellentétben anyunak egyértelmű volt, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy könnyebbé tegye a szerelme édesanyjának legnehezebb napjait. Mindenkit megviselt a halála, de biztosak voltunk benne, hogy apám kerül majd leginkább padlóra, amiért ilyen fiatalon a harmincas évei második felében örökre búcsút kell venni az édesanyjától. Attól a nőtől, akivel kései gyermek lévén a világot jelentették egymásnak. Ennek ellenére anyám fájdalma magasan túlnőtt apám mély, és hosszú hónapokig tartó gyászán.

Olyan volt, mintha mindketten a szülőanyjukat veszítették volna el.

Klisé, de az évek múlása ugyan begyógyította a sebeket, de anyám nem tudta magát távol tartani a nagyanyám emlékétől. Ez abban öltött testet, hogy a megözvegyült nagyapámat halála napjáig gondozta. Mosott, főzött rá, intézte a hivatalos dolgait, és mellette volt akkor is, amikor közel kilencvennégy évesen örökre elaludt.

Anyukám két új családot kapott az apámtól, elsősorban egy új édesanyát, másodsorban pedig minket, a gyermekeit, és mivel a velem való kapcsolta több kívánnivalót hagy maga után, ezért talán majd az öcsém felesége lesz az ő pótleánykája. Épp úgy, ahogy ő volt az apám anyjáé.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock