A bohócok sosem sírnak - a "mosolygó depresszió"

Rozi már nem él. Öngyilkos lett két évvel ezelőtt. A mókázás nagymestere, a gyerekek kedvenc tanító nénije, ennyit írt csak búcsúlevelében:

„Ne haragudjatok, nem bírom tovább."

Még ő kért bocsánatot, amikor senki, de senki nem vette észre, hogy mennyire nincs jól. Utólag derült csak ki, hogy valószínűleg a depresszió egy meglehetősen atipikus formájában szenvedett, amit úgy hívnak, „mosolygó depresszió". Mindössze egy veszélyes kis jellemzője miatt különbözik a klasszikus értelemben vett depressziótól, ez pedig a jóllét csalóka álarca.

A látszat...

Rozi világa belül lassan összeomlott, de nem engedte, hogy ezt bárki meglássa. Felvette a „bohóc-jelmezt", mert talán azt gondolta, hogy a szomorúsága csakis az ő gondja, minek terhelne vele mást? Az is lehet, hogy ő maga sem sejtette, mennyire mélyre zuhant. A tragédia napjáig még a családjának és a legközelebbi barátainak sem tűnt fel, hogy végzetesen rossz irányba haladnak a dolgok. Akárhová ment, akármibe fogott, ott garantált volt a jókedv, a kacagás. Legalábbis a közönség jól szórakozott.

...és ami mögötte volt

Otthon, amikor senki sem látta, kibújt jelmezéből, letette az álarcát és csendben halálba marcangolta magát. Hogy egészen pontosan mi járt Rozi fejében, amikor teljesen egyedül volt, nem tudhatjuk. Más, hasonló betegséggel küzdő emberek beszámolói alapján valószínűsíthető, hogy magányában úrrá lettek rajta a depresszió jellegzetes tünetei.

„ A mosoly mögött az érzelmek széles és változatos skálája rejtőzhet: a reménytelenség, kétségbeesés érzete, harag, félelem, ingerlékenység, és persze a depresszió gyökere, a szomorúság, ami akár egy állandósult "valami nincs rendben" érzésként is megjelenhet. A mosoly, a kifelé mutatott színjáték fenntartása arra szolgál, hogy tudatosan-tudattalanul elrejtsük ezeket a külvilág, és gyakran önmagunk elől is" – írja Rita Labeaune klinikai pszichológus.

Mit tehettünk volna?

A távoli ismerősöknek esélyük sincs belátni a depressziót rejtő álarc mögé, de közeli barátokként, családtagokként talán elcsíphettünk volna néhány jelet. Az étvággyal kapcsolatos változások, a hirtelen hízás vagy fogyás, szédülés, koncentrációs zavarok vagy az álmatlanság tünetei segíthettek volna megmenteni Rozit. Nagyon kell tehát figyelnünk egymásra! Nem csak azokra a tünetekre, amelyek közismertek, hanem azokra is, amelyek talán éppen ezeket rejtik el.

„Tapasztalataim szerint a mosolygó depresszióban szenvedő embereket nagyon meglepi, amikor rájönnek a betegségükre. A legtöbben még csak nem is hallottak erről korábban.(...) Az ettől szenvedő emberek leginkább a szőnyeg alá söprik a problémáikat, és nem tulajdonítanak jelentőséget nekik. Lehet, hogy attól való félelmükben nyomják el az érzéseiket, hogy „gyengének" tűnnének általuk."

Ne kockáztass

A depresszió nem nyavalygás, picsogás vagy önsajnálat, hanem halálosan komoly dolog! Segítséget kell kérni, minél hamarabb, mert ez az alattomos betegség bármikor a mélybe ránthatja áldozatát és akkor lehet, hogy már nem lesz visszaút. Amennyiben valakin a depresszió tüneteit észleled, támogasd abban, hogy szakértő segítséget kérjen, mielőbb. Lehet, hogy az életét mented meg azzal, hogy odafigyelsz rá.

Nyitókép: Shutterstock