Mit tegyek? A 11 évvel ezelőtti szerelmem újra a küszöbömön áll...

Vannak olyan szakítással végződött kapcsolatok, amelyeknek nem csak az emlékét akarjuk kitörölni, hanem az akkori, múltba veszett boldog énünket is. Erre a legjobb recept az, ha a szakítás után kidobálunk minden ajándékot, amit az exünktő kaptunk: a közösen talált négylevelű lóherét, vagy az első közös sushi evésből elrakott, akkor sokat érő fa pálcikákat is.

Az érem másik felén pedig ott vannak azok a tragikus véget ért szerelmek, amelyek egyik percről a másikra, magyarázat nélkül illantak el az életünkből. Ilyenkor ahelyett, hogy kidobnánk, olyan mélyre rejtjük el az emlékeket, hogy amikor évek múlva megtaláljuk őket, fájdalom helyett, csak egy megmagyarázhatatlan bizsergés fut végig a testünkön.

Utóbbi, néhány hete pókhálóként szövi be a hétköznapjaimat.

Gimiben a legjobb barátnőm öccsét csak néhányszor láttam, amikor felugrott a nővéréhez, a csajos albiba. Ő volt a magas, deszkás fiú, hatalmas fekete szemekkel. Valószínűleg már az első találkozásunkkor beleszerettem, de eszembe sem jutott, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít nekem, mint a tesója bármelyik barátnőjének. Tévedtem!

„Szia, kilestem a nővérem telefonjából a számod." Így kezdődött az a több órás beszélgetés, ami után néhány nappal azon kaptuk magunkat, hogy 0-24 együtt vagyunk, és persze az is kiderült, hogy már évek óta ácsingózunk egymás után. A több kilométeres esős séták illata még ma is orromban van, de sajnos a történetünk nem végződött happy enddel. Pár hét sülve, főve együttlevés, és egymással be nem telés után eljött az érettségi, őt pedig ellepték a vizsgák, majd egészségügyi problémák ütötték fel a fejüket. Akármennyire giccsesen is hangzik, de az egyik délutáni sétánk végén egy öleléssel szálltunk ki egymás életéből - mert felismertük, hogy ennyi teendő és probléma mellett ez nem működhet tovább.

Biztos voltam benne, hogy soha többé nem találkozunk. Eltemettem az érzést és valószínűleg ekkor léptem be a karrierista nők klubjának kapuján. Akkor, éppen átlépve a 19-et, ő adta a kezembe a kapudrogot ahhoz a ma 30 éves nőhöz, aki neurotikusan munkamániás. Az érettségi jobban sikerült, mint remélni mertem, és azonnal felvettek az egyetemre. Ma is éppen egy mesterdiploma tanulnivalói teszik ki a véletlenül nem munkával töltött énidőm 120%-át.

Azóta 11 év telt el. Fiúk jöttek mentek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem jutott eszembe. Sőt, a tőle kapott giccses gyűrűt is évekig pakolgattam a "titkos cuccok dobozomba". Januárban egyik reggel arra ébredtem, hogy vele álmodtam. Több se kellett, megkerestem Facebookon, az első három találat között egyszer csak ott volt. Mérlegelés nélkül, ismerősnek jelöltem. Biztos voltam benne, hogy észre sem veszi majd. Ismét tévedtem! Pár nap múlva nem csak ismerősök lettünk, hanem az egész napot végig beszélgettük.

„Itt van a sálad, amit akkor nálam hagytál. Ha szeretnéd, visszaadom. A gyerekednek jól lesz játszani." 11 évig őrizte a szekrényében a kendőmet, amiről már meg is feledkeztem. Hamar kiderült, hogy ennek a lezáratlan kapcsolatnak az emlékeit mindketten olyan mélyen őriztük, hogy néhány egyébként jelentéktelen tárgytól sem voltunk képesek megválni. Napokig tiltakoztam, de aztán hagytam, hogy visszaküldje, gondoltam, így lesz a legszebben lezárva az akkori tündérmese.

De a csomagban két kendőt találtam. Ráadásul egy olyat kaptam tőle, ami tökéletesen passzol a mostani énemhez - és a ruhatáramhoz is. Egyszerre tartottam a kezemben egy 11 éve várakozó, kissé gyűrött, megfakult lezárást, és valaminek a kezdetét, amin még ott lóg a címke, új illata és vibrálóan élénk színe van. Most pedig fogalmam sincs, hogyan tovább...

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock