A társas magány jobban fáj, mint a szingliség

Nemrég randiztam egy sráccal, aki bevallotta, hogy bár elfoglalja magát, nem szeret egyedül lenni, nagyon vágyik már arra, hogy legyen kihez hazamenni, legyen kivel összebújni és megosztani a hétköznapok szépségeit és kihívásait. Ahogy hallgattam, belém hasított, hogy régebben én is mindig így éreztem, de az utóbbi hónapokban már el is felejtettem vágyni erre, annyira természetes lett, hogy egy ideje már egyedül élek.

Én világéletemben sokat voltam magányos. Ha valaki megkérdezte, mitől félek a legjobban, akkor azt válaszoltam, attól, hogy örökre egyedül maradok. Állítólag, amitől a legjobban félünk, azzal van a leginkább dolgunk az életben, és nekem egész biztosan sok feladatom volt a magánnyal. Viszont idővel békét kötöttem vele, már nem tiltakozom mindenáron ellene, és amióta csökkent bennem az ellenállás, úgy kezdtem egyre inkább értékelni az életemet. Nem azt mondom, hogy nem hiányzik egy társ, ugyanakkor megtanultam teljes életet élni szingliként is, ami nagy dolog, mert néhány éve ez még teljesen elképzelhetetlen lett volna számomra.

A régebbi önmagam csakis egy férfi oldalán tudta elképzelni a boldogságot, amiért nagy árat fizettem. Számtalan lelkileg bántalmazó kapcsolatban éltem, melyek mély nyomot hagytak bennem. Sosem felejtem el, amikor az őrülten féltékeny exemmel Olaszországban nyaraltunk, és az egyik vacsoránál meggyanúsított azzal, hogy a velünk szemben lévő asztalnál ülő férfival flörtöltem. Hatalmas balhé lett belőle, elmondott mindenféle lotyónak, én pedig tűrtem a megaláztatást, mert túlságosan féltem szakítani.

Aztán ott volt a másik exem, akinek a kedvéért külföldre költöztem, ő pedig azzal hálálta meg, hogy átnézett rajtam, és előfordult, hogy hetekig hozzám sem ért. Úgy feküdtünk egymás mellett, mint két idegen, nem csináltunk közös programokat és csak a szükséges dolgokról beszélgettünk. Ha bármi problémája volt, bezárkózott, nem osztotta meg velem és az sem érdekelte, hogy én hogy érzem magam. Igazi érzelmi ridegtartásban voltam, egy olyan férfival, aki nem tudott szeretni, de ahhoz nem volt elég tökös, hogy elengedjen. Ott tartott maga mellett, hogy legyen egy játékszere, ha épp szüksége van arra, én pedig tűrtem, mert képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt.

Ha ezekre a kapcsolataimra gondolok, úgy érzem, most ezerszer boldogabb az életem. Lehet, hogy nincs mellettem senki, de nem is bánt senki. Nem azzal kelek és fekszem, hogy valakinek, akit szeretek, nem vagyok elég jó, senki nem kritizál és senki nem érezteti, hogy nem vagyok elég fontos. Az egyedüllét megtanított arra, hogy szeressem magam, és bár néha még nehezen megy, így is sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint amikor egy olyan férfival éltem, aki nem értékelt eléggé.

Mindig is arra vágytam, hogy párkapcsolatban legyek, de valójában a párkapcsolataimban voltam a legmagányosabb egész életemben. Hiába menekültem a magány elől, az mindig utolért, leginkább akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Ma már nem futok előle, vagyok annyira erős, hogy szembenézzek vele, és már nem akarok csak azért összejönni valakivel, hogy elmondhassam, már nem vagyok szingli.

Nyitókép: Shutterstock