Kizabál az öcsém a vagyonomból...

- Szia, én vagyok az! Átugorhatok egy kicsit hozzád?

- Elfogyott a kávém, főzöl nekem egyet?

- Nem vacsizunk együtt?

Egy ártatlannak tűnő kérdéssel kezdődik mindig, én pedig jó testvérként sosem mondok neki nemet, holott pontosan tudom, mi lesz a dolog vége.

Tudom, tudom, mit nyavalygok, ez csak kaja és a testvéremről van szó, mégis bosszantó már, hogy évek óta ez megy. És nem az ételt sajnálom tőle, inkább az zavar, hogy annyira kényelmes, annyira csak magára gondol, hogy észre sem veszi, mit is tesz valójában.

Az igazság egyébként az, hogy én rontottam őt el. Miután a szüleink meghaltak vettünk egy-egy lakást az örökségből – egy házban, de más-más emeleten. Az öcsém még nagyon fiatal volt, éppen elmúlt húsz, én viszont már a harminc felé ballagtam, így egy lakásban semmiképpen nem akartunk lakni, viszont úgy éreztem, ő még fiatal ahhoz, hogy hirtelen, a szülői gondoskodásból kiesve önálló életet kezdjen. Egyetemista, fiú, sosem élt egyedül, így ahol tudtam segítettem neki. Átjártam heti 1x takarítani, mosni és persze én főztem rá.

Aztán lett egy barátnője, így kissé leszakadt a testvéri köldökzsinórról. Amikor azonban szakítottak, az öcsém ismét igényelte volna a gondoskodásomat, én azonban megértettem vele, hogy ez már nem opció, nagyfiú, tud ő is takarítani, mosni. Ezt el is fogadta, ám a főzéssel hadilábon állt, így sokszor átugrott hozzám valami rendes kajáért. Ám bebizonyosodott, hogy ha az ember a kisujját nyújtja, akkor bizony hajlamos a másik az egész karját leharapni.

Most ott tartunk, hogy bár nem mosok, takarítok és főzök rá, ám hetente többször felhív és átjön, aminek alapvetően nagyon örülök. Annak azonban már kevéssé, hogy

Értem én, hogy férfi, meg éhes, de ha valahova random beállítunk – mert sosem előre beszéljük meg, hogy esetleg készülhessek, hanem csak úgy a semmiből felhív, hogy akkor most felugrana hozzám! –, akkor nem esszük ki totálisan a másik hűtőjét. De tényleg totálisan. Ha van benne egy tálca felvágott, 10 dkg sajt, egy marék koktélpari, 2 főtt tojás, egy kis körözött, és némi maradék bolognai, akkor addig eszik, amíg minden elfogy.

Mivel egyedül élek, az én hűtőm sosincs dugig töltve, hetente 2x megyek vásárolni és csak azt veszem meg, amit az elkövetkező napokban meg is fogok enni – egy személyre tervezve. Ám, ha ő jön, akkor felfal mindent. Az sem megoldás, ha dupla adagot vásárolok, mert ha mégsem jön, akkor meg rámrohad a kaja, mert egyedül nem eszem annyit.

Volt olyan, hogy lesütöttem 4 szelet húst: egyet magamnak vacsorára, egyet másnapra, hogy magammal vigyem a munkahelyemre és – cselesen – kettőt, ha beesne. És be is esett! Gondoltam, na most nem szúrsz ki velem! Megterítettem, kitettem a tányérra magamnak egy, neki két nagy húst, körettel, savanyúval. Meg is vacsiztunk... én legalábbis azt hittem, ám az öcsém a két, tenyérnyi rántott hús és a kazalnyi sült krumpli után közölte, hogy ő még éhes és látta, hogy van még egy hús, azt is megenné... Meg a franciasalátát a hűtőből, a két banánt pedig a gyümölcsöskosárból. Ja, és nincs esetleg egy kis desszert? És ez nem egyedi eset volt.

Sejtem, hogy most sokan azt gondolják, hogy túllihegem a dolgot, de engem igenis zavar, hogy az öcsém jön, és amíg ételt lát nálam, addig eszik. Célozgattam rá, hogy ez így nincs jól, de meg sem hallotta. Mit mondjak neki? Öcsi, fogd magad vissza? Ne zabálj fel mindent? Az egész helyzet olyan kínos és abszurd, mégsem látom, hogyan tudnám megoldani kíméletesen.

K. Helga története.