16 voltam, amikor közölték velem, hogy nem lehet gyerekem

Amióta elkezdtem menstruálni, sosem volt normális, hiába reménykedtünk hosszú évekig abban, hogy idővel beáll. Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor egyértelmű lett, hogy komoly baj van: előfordult, hogy hónapokig szinte megállás nélkül véreztem, majd hónapokon keresztül egyáltalán nem, ezért az anyukámmal elmentünk orvoshoz. Az orvos közölte velem, hogy ugyan nem tudja, mi bajom van, de nem lehet gyerekem. Ha mégis, akkor is csak nagyon nehezen.

Mivel gyerekkorom óta arra vágytam, hogy egyszer anya legyek, a hír hallatán összetörtem, és nagyon megijedtem, hogy ez már a végleges diagnózis. Annyira megviselt lelkileg, hogy bár korábban imádtam a gyerekeket, ezután évekig nem tudtam kapcsolódni hozzájuk.

Tizennyolc-tizenkilenc voltam, amikor felkerestem egy másik orvost. Az előzőhöz hasonlóan ő sem tudta megmondani, mi bajom van, csak azt látta, hogy nem úgy működik a petefészkem, ahogy kellene. Ő már azt mondta, hogy az nem igaz, hogy nem lehet gyerekem, mert lehet, de nehéz út lesz, és sokat kell tennem érte.

Körülbelül másfél évvel később kezdtem el aktívan foglalkozni a problémával. Életmódváltásba kezdtem, az orvosom javaslatára csökkentettem a szénhidrátbevitelt, elhagytam a laktózt, majd a glutént is, és kifejezetten olyan mozgásformákat kerestem, amelyek segítik a méhem működését: Aviva-tornát, funkcionális edzést, jógát, Amazonbody-t. Ezek segítettek, de másfél évvel ezelőtt ismét minden rosszra fordult.

Ismét nagy fájdalmaim voltak, ezért elmentem egy specialistához, aki kirántott a sokéves sötétben tapogatózásból, és végre megadta a diagnózisomat:

Ez a fajta nehezebb, mert csak egy nagyon ritka műtéttel lehet megoldani, amit egy kezemen meg tudok számolni, hány orvos képes elvégezni az országban.

A diagnózis után egész nap zokogtam, mivel tudtam, hogy endometriózissal még nehezebb a teherbeesés, mint korábban gondoltam. Meg kellett gyászolnom, ezért kimentem egyedül az erdőbe, hatalmasat túráztam, még libegőztem is. El kellett engednem a félelmeimet, a fájdalmamat, és tudatosan fel kellett készülnöm a rám váró időszakra. Nem tudtam lemondani az anyaságról, és még aznap írtam egy levelet a babának, akinek tudtam, hogy majd egyszer az édesanyja leszek.

Nehezek voltak ezek az évek, konkrétan pisilni se tudtam úgy elmenni, hogy ne legyenek fájdalmaim, rengeteg nehéz napom volt. Be voltam fordulva, nem akartam beszélni róla, de ez a sok fájdalom már mind jel volt, és rájöttem, hogy a fájdalom néha jó. Tudod, ahogy a békát is megfőzik. Lassan melegítik a vizet, így pedig csak túl későn veszi észre, hogy baj van. Pedig észre kell venni, és nekem is el kellett jutnom odáig, hogy lépnem kell, és olyan orvosra van szükségem, aki nemcsak azt tudja mondani, hogy valami bajom van, de azt is tudja, mi a bajom, és tud segíteni a megoldásban is. Továbbá azt is felismertem, hogy nem elég, ha megműtenek, de a lelki részével is sokkal tudatosabban kell foglalkoznom.

Évekig abban a hitben éltem, hogy nem lehet babám, tartottam a gyerekektől, de ez az egész rádöbbentett arra, hogy dolgoznom kell magamon. Rengeteget olvastam az anyaságról, a szülésről, a babákról, a várandósságról, amíg visszajött a lelkesedésem és a tudatosságom, hogy én tényleg szeretnék édesanya lenni.

Azért is nehéz eljutni az endometriózis diagnosztizálásáig, mert az emberekben továbbra is az van, hogy a menstruáció fájdalmas. És ez tényleg így van, csak az nem mindegy, hogy mennyire fáj. Ha annyira, hogy napokig nem tudsz magadról és cselekvőképtelen vagy, az nincs rendben. Általában mire a nők belátják, hogy el kell menni orvoshoz, az már egy nagyon súlyos állapot, és az sem könnyíti meg, hogy sok orvos elbagatellizálja a helyzetet. Konkretizálni kell, hogy mi a baj, és nekünk kell ragaszkodni a kivizsgáláshoz, emellett pedig az is nagyon fontos, hogy legyen egy pszichológus, coach vagy mentálhigiénés szakember, aki mentálisan segít ezen az egyáltalán nem könnyű úton.

Az a baj, hogy a nőknek az idő kezdete óta azt tanították, hogy nem szabad beszélni a fájdalomról, nem szabad kimutatni azt. A nagymamám idejében a nőknek szinte szégyellniük kellett a vérzésüket, és el kellett rejteniük. Nem véletlen, hogy a nagymamám sokáig nem tudott beszélni a saját küzdelmeiről, és ezt a generációs terhet ő is hordozza, az anyukám is és én is. Viszont rájöttem, hogy nekem kell lennem annak, aki megtöri ezt a láncot, hiszen a műtét után kiderült, hogy minden nehézség ellenére

Innentől vált igazán egyértelművé, hogy én leszek az, aki leteszi a generációs terhet, hogy én már ne tudjam tovább örökíteni a gyermekemnek. Ez egy hosszú folyamat volt, meg kellett tanulnom kimondani egy csomó dolgot, amit addig nem mertem, és kiadni azt a rengeteg szorongást, feszültséget és félelmet, ami bennem volt.

Tudtam, hogy csak úgy nem fognak megoldódni a problémáim. Meg kellett tanulnom beszélni a terheimről, hiszen csak az vezet gyógyuláshoz, ha foglalkozunk vele, és ki merjük ereszteni a hangunkat, nem pedig akkor, ha mélyen elnyomjuk magunkban, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Czétány Viktória történetét Fuchs Viktória jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock