Csak az emlékeinket nem vehetik el tőlünk...

Ha megkérdeznék, mi az első dolog, ami a gyerekkori emlékek mellett eszembe jut róla, az a mérhetetlen túlélőösztön, ami 95 éven át dolgozott benne. Megélt egy világháborút, idő előtt a férje és az egyik fia elvesztését, túlélt két balesetet, aztán daganatok sorát. És mindezek után, vagy inkább, ezek mellett, mentálisan teljesen ép maradt. Mióta az eszemet tudom, magamban mindig a küzdéssel azonosítottam: amikor olyan helyzetekben találom magam, amelyek próbára teszik a kitartásomat, mindig ő jut eszembe. Ez a legfontosabb dolog, amit valaha tőle tanultam.

A falu szélén lévő utolsó házban lakott, a telke mellett elterültek a végtelen szántóföldek. Mindig tetszett, mennyire közeli kapcsolatban van a természettel: a mai napig előttem van, ahogy a kertjében tevékenykedett, ami ezerféle virággal volt tele, ahogy készítette elő a takarmányt a kacsáknak, vagy amikor az üstben a lekvárt főzte. Április 22-én, a Föld napján tért örök nyugalomra.

Az állapota sok év alatt, fokozatosan romlott, aminek az utolsó stádiumát már nagyon rosszul viselte. Fájdalmai voltak, egyre kevesebbet evett. Az utolsó hetekben már alig tudtunk egymással beszélgetni, nem értette, mit mondok. Régóta rossz volt már amúgy is a hallása, de most már sokszor nem is arra válaszolt, amit kérdeztem, valami teljesen másról kezdett el beszélni. Mesélt mindenfélét a fiatalkorából. Néha csak úgy ontotta magából a szavakat, máskor meg órákon át hallgattuk a csendet.

Az utolsó egy hét kegyetlen volt mindenkinek. Egy hétfő délután bementem hozzá. Lázálmai voltak, félrebeszélt, néha teljesen összefüggéstelenek voltak a mondatai. Szörnyű volt magam előtt látni a szenvedését, a tudat, hogy nem tudok rajta segíteni, és most már az orvosok se, engem is felemésztett. Mindig kérdeztem, mit hozzak, mit csináljak, amivel segíteni tudok, de semmivel nem lehetett már a kedvére tenni.

Láttam, hogy fáj neki a beszéd is, az utolsó időszakban már a száját is hegek borították belülről. De közben végig úgy tűnt, valamit nagyon mondani akar nekem... Nem bírtam nézni a vergődését, a nővérek adtak neki fájdalomcsillapítókat, ezután mintha kicsit megnyugodott volna. Aznap sikerült egy kis időre elaludnia, ott maradtam végig mellette. Néztem ezt az idős, megtört, megfáradt testet magam előtt, és egyre csak azon gondolkoztam, mit akarhatott ennyire elmondani?

Egy bő óra elteltével, egyszercsak kinyitotta a szemét. A homlokára tettem a kezemet, éreztem, hogy megint felment a láza. Újra elkezdett mesélni régi történeteket, most épp arról, hogy a nagyapámmal leveleztek, amikor ő a háborúban harcolt. Mielőtt besorozták, megígérte nagymamámnak, hogy mindig írni fog neki. Hirtelen elcsuklott a hangja, egyszerre zavaros lett a tekintete... Megint össze-vissza beszélt, mintha nem is lenne teljesen magánál, zaklatott volt. Mondta, hogy tegnap szóltak neki, hogy nem kézbesíthették a leveleit, ami meg eljutott a frontra, a felügyelők a sárba dobták, összetaposták, elvették tőle a legszebb emlékeit. Nem engedték azt se, hogy rendesen elbúcsúzhasson tőle.

Kérdezem, milyen felügyelők? Milyen leveleket? Csak néztem, hogy most tudatánál van-e? Aztán azt mondta, amiket nagyapám küldött neki, elkeveredtek a postán... Meg hogy a háború után máshová költöztek a családjával, és hogy azok a levelek biztos a régi címükre mentek... Elkezdtek folyni a könnyei. Nem tudtam eldönteni, mi igaz, abból amit mond, és mi a képzelete szüleménye. Így nézne ki, amikor valaki kezdi elveszíteni azt, ami egyedül csak a miénk az életben, az emlékeink kincsestárát? Pár perc múlva kicsit megnyugodott, rám nézett, és akkor kimondta:

Még aznap este elmentem a házához. Minden tiszta por volt, már régóta nem lakott otthon, évek óta folyamatos ápolásra szorult. Bementem a szobába, kinyitottam a ládát, nem volt benne semmi, csak régi díszpárnahuzatok meg hímzésminták. Kerestem hát tovább, mindenhol a lakásban, de semmi... Aztán gondoltam egyet, biciklire pattantam, elmentem ahhoz a házhoz, ahol fiatalkorában lakott, mikor még csak ismerkedtek nagyapámmal.

Csengettem, a kerítéshez szaladt egy fekete puli, pár perc múlva egy öregúr követte, aki már a teraszról morcosnak tűnt. Kijön a kapuig, elmesélem neki, hogy sok évvel ezelőtt itt lakott a Széplaky család, maradt-e itt bármi holmi a költözés után? Kérdezi, milyen Széplaky család? Sose hallott róluk. Különben is, ne zavarjam, ő már évtizedek óta egyedül él itt, és a fián kívül nem fogad látogatókat. Megköszöntem a segítségét és távoztam.

Ahogy hazafelé tekertem, azon gondolkodtam végig, hol lehetnének még, ahol nem kerestem? Merthogy felkutatom neki, ebben biztos voltam. Aztán bevillant gyerekkoromból: a kredenc felső polcán, a kézzel írt receptjei mellett, ott volt mindig egy szalaggal átkötött borítékhalom... Ez lesz az... Beléptem a konyhába, kinyitom a szekrény ajtaját, és ott van! A lapok megsárgulva, a szalag teljesen kifakult, már az anyag is szétfoszlott.

Másnap reggel bementem hozzá, láttam a szemében azt a reményteli várakozást, mint amikor egy kisgyerek várja az ajándékát. Előhúztam a borítékhalmot, mindkettőnk tekintete elhomályosult, ahogy egymásra néztünk. Nem kellett mondanom semmit, neki sem, csak átadtam a leveleket. Ekkor bejött a nővér a reggelivel, erre mama rögtön mondja neki, most nem kér enni, vigyék el. Azt mondták, aznap egész álló nap csak olvasott. Nem engedett be senkit magához, kérte, hogy hagyják most békén.

A következő nap reggelén ismét bementem hozzá, a kezemben egy csokor gyöngyvirággal. Ez volt a kedvence. Kinyitom a szobája ajtaját, látom, hogy üres az ágya, másik huzat van rajta, mint előző nap. Bejön az egyik ápoló, közli velem, hogy tegnap késő este elhunyt, úgy találtak rá az ágyában fekve, egy halom levéllel az oldalán.

Így aludt el örökre, ez a közel egy évszázadot megélt, sokat látott, erős nő. A pénztárcámban őrzök róla egy hullámos szélű, fekete-fehér fényképet. Egy virágos, térdig érő nyári ruhában biciklizik, a hosszú, hullámos haja félig feltűzve kontyban. Körülbelül húszéves lehet rajta. Az arcán ugyanaz a könnyed félmosoly, amire gyerekkoromból mindig is emlékeztem. Ez volt ő, a magyar Scarlett O'Hara.

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock