Honnan ered vajon ez az egész, az örökös versengés, rosszmájúság? És mégis, mi baja azoknak, akiket csak a saját örömük tesz boldoggá (vagy még az sem)? Én ismerek ilyen embereket, és több mint valószínű, hogy mindenki környezetében él legalább egy hasonló.
Érdekes dolog ez az öröm-örömtelenség, hála és hálátlanság kérdése. Alapból nem vagyok hálátlan ember, de magamon is sokszor tapasztalom, hogy ha nagy baj után megnyugvás ér, akkor mindennel elégedett leszek, és mindenért hálás. Akkor látom át igazán, hogy valójában milyen gazdag is vagyok (és ez nem az anyagiakra értendő). Aztán visszaáll minden a régi kerékvágásba - és többnyire csak kesergek ahelyett, hogy hagynám, hogy boldoggá tegyen mindaz, amim van.
Olyan jó lenne néha nem rohanni! Olyan jó lenne nem azt látni úton-útfélen, hogy mindenki a másikat lesi, a másik javaihoz méri a saját boldogságát! Miféle boldogság az egyáltalán, ha annak örülsz, hogy neked több van, mint a másiknak? Persze értem én, hogy mindenki a legjobbat akarja, de miért ebben kell mérni a dolgokat?
Hadd meséljek valamit a saját hálámról! Az életem aprónak tűnő csodájáról, ami igazából a legnagyobb kincs. Klisésen, elcsépelten hangzik, de tényleg olyasmiről lesz szó, amiket anyagiakban képtelenség mérni. Nem is olyan rég egy családtagom egyik pillanatról a másikra leesett a lábáról, és a megszokott életünk egyszeriben pokollá változott. A mindennapjainkat az állandó gyomorgörcs, a félelem, a rohanás tette ki, miközben erőnkön felül azon voltunk mindannyian, hogy neki a legjobb legyen. Szinte beleszoktunk ebbe az élethelyzetbe a hosszú hónapok alatt. Sajnos már-már ez tűnt normálisnak, és az is boldoggá tett, hogy a helyzet nem romlik.
Aztán egyszeriben valami más lett. Nevetve sztorizott velünk a kórházi ágyán fekve, jóízűen evett, pedig addig étvágytalan volt, és újra ott csillogott a szemeiben az élni akarás. Végül felkelt a kórházi ágyról, és - bár morgolódott, hogy nem megy már neki semmi úgy, mint fiatalon - kisétált az autóhoz, majd hazaérve mindent pontosan ott folytatott, ahol hónapokkal azelőtt abbahagyta. Én pedig hálás voltam. Hálás, mert visszakaptam az én életerős, egészséges, mégis törékeny nagymamámat.
Hagytuk, hogy ilyen kihagyást követően mindenhez fokozatosan szokjon vissza.
Telt-múlt az idő, és a gyomromat mindennap összehúzó görcs szép lassan elengedett, mintha kiszakadt volna belőlem a reszkető aggodalom. Boldog voltam. Végig az voltam tulajdonképpen, akkor is, mikor reszkettem belül. Mert volt kit féltenem - és bárhogy nézem, ez önmagában hatalmas kincs.
Aztán amikor a mozaik összes kis darabkája a helyére került, templomba vittem nagyit, és láttam, ahogy a barátnői mosolyogva, örömmel köszöntik. Néztem, ahogy ölelik egymást, és boldog voltam. Boldog, mert annak láttam a szerettemet. Boldog, mert ők boldoggá tették egymást. Csak azzal, hogy voltak és vannak egymásnak. Pusztán a létezéssel.
Na, ekkor értettem meg valamit, amit mindig tudtam, de mégiscsak más megtapasztalni, mint csak olvasni róla: hogy bizony ez a boldogság. Örök körforgás: más boldog, ezzel boldoggá tesz, és ha te örülsz, az a másikat is kielégíti lelkileg. Ezt felejtjük el olyan sokszor. Az életünket mozgató aprócska csodákat, amelyek mégis a legnagyobbak.
Neked miért van okod hálásnak lenni?
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.