Nem csak rossz minta létezik: a szüleim 35 éve tartó szerelme mutat nekem utat a kapcsolatokban

Egy ideig ez az otthoni örökség robotpilótaként vezérli a tetteinket, aztán egy bizonyos életkortól már egyre jobban tudatosítjuk, mit kell elhagyni és mit érdemes továbbvinni a saját kapcsolatainkba.

Párkapcsolatok terén ezt a mintát a szüleink egymáshoz való viszonya adja meg. Emlékszem, már általános iskolás koromban felfedeztem mások példáján keresztül, hogy egyáltalán nem alap, hogy egy családban mindkét szülő jelen van, akik még szeretik is egymást. Mára én is tudatosítottam magamban az örökségem hasznos részét, és úgy gondolom, láttam egy jó példát arra, amikor két ember évtizedeken át, rengeteg nehéz helyzetet közösen megélve kitart egymás mellett.

Az öcsém és az én személyiségemet tekintve sok mindenben különbözünk a szüleinktől, de az biztos, hogy a kettejük szövetségét a mai napig erősnek érzem. A történetük a nyolcvanas évek elején kezdődött, egy hagymaföldekkel körülhatárolt alföldi kis faluban.

Mindketten pontosan emlékeznek arra napra, amikor először megpillantották egymást. Az apám egy tavaszi délután betévedt a falu szélén lévő élelmiszerboltba, ahol az anyám dolgozott. Csak pár szót váltottak egymással, de ez a találkozás mindkettejükre hatással volt. Nem sokkal később, egy áprilisi estén egy rendezvényen találkoztak újra, véletlenül. Akkoriban egyikőjük sem kereste a szerelmet, mégis azon az estén csak egymással beszélgettek, egészen hajnalig. Ekkor kezdődött el a kapcsolatuk, aminek sokan nem szavaztak bizalmat a közvetlen környezetükből. Az apám barátai még fogadásokat is kötöttek, vajon lesz-e ebből a románcból bármi komoly.

Néhány év együttjárás után, miután apám leszerelt a katonaságtól, megkérte anya kezét. A falu központjában lévő templomban keltek egybe, 1986. június 1-én. A bazsarózsa-szirmokkal teleszórt templom körül nagy tömeg gyűlt össze. Az ünneplés három napig tartott, vasárnap késő délelőtt mentek haza az utolsó vendégek. Később a faluban még sokáig emlegették a lagzijukat.

Vettek egy kis kertes házat, kialakították a közös életterüket. Sokat kertészkedtek, tavasztól őszig a piros Simpsonjukon jártak ki a hagymaföldekre dolgozni. Teljesen a nulláról indulva értek el mindent, és soha senkire nem támaszkodtak semmiben, egymáson kívül. Kihasználták a lelassult vidéki életritmus minden előnyét. Ők ketten együtt tökéletes szimbiózisban működtek, megteremtették a maguk mikrokörnyezetét, amit óvtak, de egyben el is szigetelte őket a külvilágtól.

Sok mindenre nem voltak felkészülve, amit ez a gyorsan változó világ hozott magával, ebben a kis faluban, ahol mintha harminc éve megállt volna az idő. Kusturica is megirigyelné. Sokszor rácsodálkoznak arra, hogy a világ már nem mindenhol olyan, mint otthon, ahol kialakult egy kapcsolati háló, ahol az emberek kölcsönösen segítik egymást. Mindenesetre ez a viszonylagos falusi jólét olyan része a gyerekkoromnak, amit majd én is tovább akarok vinni a saját családomba.

Sok nehéz pillanatot is megéltek együtt. Láttam mindkettőjüket olyan helyzetekben, amikor tudták, a másik helyett is erősnek kell lenniük, mert ők egymás legfőbb támaszai. Húsz évvel ezelőtt apámnak volt egy balesete, elütötték a házunk előtt. Majdnem megtörtént a legrosszabb, és a mai napig előttem van anyám tekintete, ahogy rohan ki hozzá a házból. Úgy tűnik, vele voltak az égiek, mert megúszta egy kisebb sérüléssel. De akkor az egész élete lepergett előtte.

Néhány éve anyáról kiderült, hogy cukorbeteg. Mikor ezt megtudtuk, emlékszem, apám úgy sírt, mint egy kisgyerek. Csak arra tudott gondolni, ez vajon hány évvel rövidítheti meg az idejüket, amit még közösen eltölthetnek? De ugyanígy elérzékenyült tavaly is, a 35. házassági évfordulójukon. Egyszer azt is mondta, ha ő élné túl anyát, nem tudná elképzelni, hogy utána még más társa legyen, inkább egyedül maradna.

Furcsamód, mintha nem annyi idősként léteznének a fejemben, mint ahány évesek valójában. Apám is így gondolkodott magáról, mint aki mindig erős és fiatal marad. Aztán három hónapja, a 60. születésnapja előtt egy héttel kapott egy leletet egy autoimmun betegségről. A férfi, aki a világért se hajlandó megöregedni. Tudtuk, hogy aznap le kell ülnünk egymással, és beszélni az érzéseinkről, kiadni mindent, ami bennünk kavarog. Apám azt mondta, csak annyira fogja komolyan venni ezt az élethelyzetet, amennyire kell. De azt is hozzátette, az imádott Hondáját is eladja, mert életében először már nem érezte biztonságosnak a száguldást. Aztán vettünk egy nagy levegőt, és fogadtuk a szülinapi buli vendégeit.

Ha végignézek rajtuk, alapvetően egy harmonikus párt látok bennük. Ismerik egymás erősségeit és jellemhibáit, és most már felnőtt fejjel én is. Néha olyan reakciókat produkálnak, mint a friss házasok. A mai napig sokszor előfordul, hogy teljesen egyszerre szólalnak meg és ugyanazt mondják, úgy, mint a házasságuk első éveiben. Azt az időszakot mindketten idillinek írják le.

Bármilyen hétköznapi tevékenységben megtalálták a közösen eltöltött idő értékét, mindegy, hogy a szilvaszüretről vagy háztervezésről volt szó. Tudtak örülni minden apró dolognak, és ez azóta is így van. Egy évvel a házasságkötésük után kezdték úgy érezni, valami hiányzik, eljött az ideje, hogy már ne csak ők ketten legyenek egymásnak. De itt már az én történetem kezdődik.

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock