Köszönöm, hogy te voltál az első...

Néha még eszembe jutsz. Te, és a közös, szép pillanataink. Olykor még hiányzol is, de ilyenkor megrázom magam, hogy visszaterelődjek a realitás talajára. Ilyenkor rájövök, hogy jó minden úgy, ahogy most van – nélküled.

Mint ahogy előtted oly sok esetben, itt is te voltál az, aki rám talált. Emlékszem, nehezen adtam be a derekamat, mert egészen addig, míg át nem adtam magam a rózsaszín ködnek, végig én voltam a realista. Jó szokásomhoz híven próbáltalak lebeszélni magamról, de nem jött össze. Azt mondtad, defektesen is kellek, és miután te is felfedted előttem a gondjaid - hogy mentálisan gyógyszerekhez vagy kötve, mert gyakran azok segítenek a földön maradni -, én sem löktelek el magamtól.

Összecsiszolódtunk. Ez azt hiszem abból fakadt, hogy a defektjeink miatt nagyobb empátiával rendelkeztünk az általánosnál. Valószínűleg az első pillantás vagy szó után kiélesedett az elfogadási ösztönünk, és bele tudtuk képzelni magunkat egymás helyzetébe, mert megvolt a közös pont.
Aztán jött a rózsaszín köd, és egy időre el is felejtettem, hogy egyébként mi defektesek vagyunk.

Elhittem, hogy nekem is lehet jövőm valakivel, hogy én is kellhetek valakinek, dacára a betegségemnek.  

Elhittem, hogy ha a családnak sikerült, akkor más is el tudja fogadni a sebeimet, ahogy a gyógyulásuk helyén maradó piros foltokat a bőröm, és a többit... De valahol mélyen tudtam, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen...

Persze a messzi távolból könnyű volt kezelni egymást. Abszolút nem jelentettem számodra akkora fizikai terhet, mint amivel egyébként járok - sőt, ami azt illeti, elég jól megúsztad a nehezét. Sosem tapasztaltad igazán a velemjáró kötöttségeket, korlátokat, feladatokat. Csak szemlélője voltál néha, de ennyi.

Forrás: Shutterstock

Én azonban alaposan belecsöppentem az életed és a gondjaid közepébe, de – azt hiszem – hősiesen viseltem, és igyekeztelek átsegíteni a nehezén. Így utólag nem biztos, hogy élesben, szemtől-szemben megbirkóztam volna azzal, mikor épp legyűr fizikálisan a gyengeség és ágynak dőlsz, vagy mikor túlpörögsz és kitörsz. De a távolból, az éteren keresztül (legtöbbször) remekül helytálltam - még ha egy-egy ilyen alkalom után kicsit össze is omlottam. Ez egyrészt azért volt, mert az érzelmeim túlcsordultak, másrészt a védelmező-ösztönöm rettenetesen érzékenynek bizonyult, ha rólad volt szó.

De nem az én feladatom volt, hogy megmentselek saját magadtól és a démonaidtól. Hosszú távon, egy közös életben nem csak önmagunkért vagyunk felelősek, hanem egymásért is. De ezt mi nem tudtuk volna egymásnak megadni. A te démonjaid, és az én korlátaim ütötték volna egymást, ha mondjuk összeköltöztünk volna, és nem lett volna túlélés.

Ám mindezektől függetlenül, én hálás vagyok neked. Megtanítottál szeretni, megmutattad milyen szerelmesnek lenni, és milyen, ha viszont vagyok szeretve - önzetlenül, odaadóan. Köszönöm, hogy az első voltál...  

De mindketten megérdemlünk egy olyan másik felet magunk mellé, aki elbír velünk, aki hajlandóságot mutat az elfogadásunkra, még akkor is, ha ezzel a saját, tökéletes világa nagy valószínűséggel a darabjaira hullik. Tapasztalatból mondom, hogy bizonyos élethelyzetekben egyáltalán nem könnyű, ha a fennálló defekt miatt tekintettel kell lenni rám, vagy speciálisabb megoldásokhoz kell folyamodni.

Fel kell nőnöm és át kell lendülnöm azon, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen emiatt - de megnyugtatok mindenkit, minden ilyen speciális helyzetet egy életrevaló könnyedségre cserélnék inkább. Azonban én hiszek abban, hogy ha megismerszik a másik, akkor egy bizonyos szinten túl át lehet hágni a defekttel járó akadályokat és kialakulhat egy szeretettel és törődéssel teli érzelem, ami akár kezdete is lehet egy tökéletesen tökéletlen közös életnek.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek