Mi lett volna, ha...? - A kérdés, ami sehova nem vezet, csakis az őrületbe

Én is rengetegszer mondtam már éltemben hasonlókat, de aztán fejben végigjárva a másik utat, arra jutottam, hogy talán – és nem biztos -, ami például karrier szempontjából jobb lenne, családi életet tekintve sokkal rosszabb.

Ha nem mentem volna hozzá az első férjemhez 19 évesen és nem születik 24 éves koromra két gyerekem, hanem inkább az oly sokat dicsért tehetségemnek és a reménybeli hivatásomnak élek, akkor most akár a világ egyik tetején is lehetnék. Többször eljátszottam már a gondolattal, hol élnék most és mekkora büdzséből gazdálkodnék, ha várok a tiniszerelem helyett a nagy Ő-re, a második férjemre. Ha kivárom, hogy megérkezzen az életembe, akkor a fiaimmal sokkal boldogabbak lehettünk volna.

Ha nem mentem volna hozzá az első férjemhez, nem lett volna két fantasztikusan aranyos fiam. Ők azok, akik miatt, amikor választanom kellett a karrier és a családom között, inkább lemondtam a világjárásról, mert nélkülük a siker íze sem lett volna olyan édes. Gondolom, mert valójában ezt sem tudhatom. De ezen logika mentén haladva, a vélt nyereség mellé egy sokkal nagyobb veszteség csatlakozott volna: vagy egyáltalán nem lennének fiaim, vagy lennének, csak épp nem mellettem nőnek fel. Egyik lehetőség rosszabb, mint a másik.

Aztán ott van a második férj kérdése is. Húszévesen egészen más szempontok alapján választottam párt, életem szerelme mellett akkoriban úgy mentem volna el, mintha sosem járt volna a környékemen sem. Akkoriban inkább az extrovertált, társaság középpontja, nagyhangú és nagyarcú pasi kellett, a menő srác, akiben - mint az kapcsolatunk 10 éve alatt kiderült - ennél több nem is volt. Hiába házasodtunk össze, hiába születtek gyerekeink, ő továbbra is a menő, társaság középpontja, mindenki haverja srác maradt, akire sosem lehet számítani, mindig mindent elfelejt, még a saját gyerekeit is.

Tehát elváltam és újra férjhez mentem. Eleinte nem akartam több gyereket, de később meggondoltam, és született még kettő. Amikor új választott hivatásomban a karrierem épp beindult volna, hát mikor máskor?! Nem volt gond, dolgoztam, de a várva várt magasságokba nem tudtam eljutni, mert a szoptatás, pelenkázás mellett csak annyi munkát vállaltam, amennyit el is tudtam végezni.

Visszanézve, talán mehetett volna a lányom bölcsibe is, és akkor előbb jutok el oda, ahova, ha később is, de eljutottam, hiába, mert közben tartósan beteg lett az egyik gyerek, és ott voltam, ahol a part szakad, hiszen a legfontosabb az volt, hogy neki segítsek. S bár sokszor gondolok arra, hogy nem lett volna semmi abban, ha nem én ápolom, helyette inkább sokkal több pénzt keresek és a csúcsra török, azt se fogom már soha megtudni, mi lett volna, ha ezt az utat választom. És talán nem is fontos...

Nem fontos, és nemcsak azért, mert a döntéseink nem jók vagy rosszak, csupán döntések, hanem azért sem, mert az ember nem tud másképp dönteni. Átgondolhatom a döntés pillanatában ismert előnyöket és hátrányokat, következményeket, a tudomány aznapi állását és egy rakás más szempontot, de kevés ember képes tisztán racionális döntéseket hozni. Nem, azok sem, akik váltig állítják, hogy ők csakis olyat hoznak. Persze a pszichopatákon kívül...

Ha számodra a biztonság a legfontosabb, nem fogsz 50 évesen csapot-papot otthagyni és a nulláról új, bizonytalan karrierbe kezdeni, ha rettegsz a repüléstől nem vállalsz olyan munkát, amihez hetente kétszer kell repülőgépre ülnöd, és ha a gyerekeid boldogsága számodra a legfontosabb, nem fogod őket hátrahagyva nyakadba venni a világot a sikerért, még akkor sem, ha biztos vagy abban, hogy neked sikerülni fog.

Az én életemben a családom áll az első helyen, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan terveim, melyekben a gyerekeim nem szerepelnek, több is van, mint amennyit valaha képes leszek megvalósítani, de még kell pár év, amíg eljön az én időm. Akkor viszont tényleg az enyém lesz a főszerep. A 30 évvel ezelőtti álmokat már nem fogom tudni megvalósítani, de nem is akarom. A helyükbe új, a jelenben is reális álmok léptek. Bízom abban, hogy 10 év múlva, amikor visszanézek, nem az lesz az első gondolatom, hogy „bárcsak másképp döntöttem volna...", hanem az, hogy a „a lehető legjobb döntést hoztam meg".

Nyitókép: Shutterstock