Becsaptam a szerelem előtt az ajtót, de bekopogott az ablakon!

Én már nagyon el akartam jönni onnan, úgyhogy ő maradt. Még a porszívót sem hoztam el. A bátyám jött értünk a kocsijával. A férjem nem volt otthon, amikor pakoltunk, nem segített - akkor haragudtam érte, de már tudom, hogy neki is rossz volt ez. Végignézni, ahogyan a felesége és a gyereke szobáról szobára járva szedi össze a holmikat.

Anyuéknál nélkülünk is nagy volt a "népsűrűség": anyu, apu, bátyám, nagymamám. A bátyám is visszatérő volt. Ő a közös házukat hagyta ott a gyerekeknek, cserébe nem kellett gyerektartást fizetnie. Én meg úgy voltam vele, hogy minek nekem a ház vagy a mosógép, ha nincs pénzem taníttatni a lányomat? Szóval, inkább azt választottam, hogy az apja fizessen.

Amikor hazaköltöztem, az a szoba lett az enyém, ami kislány koromban. A bátyám az ő gyerekkori szobájában lakott, a hálóban anyuék, nagyi meg a nappaliban. Egy pillanatig nem voltam egyedül. Persze, jó volt újra otthon lenni, a szülői házban élni, de nem ennek van már az ideje. Amikor egy kis magányra vágytam, és a telefonommal elvonultam a vécére, hát biztosan két percen belül zörgetett valaki, hogy igyekezzek már kifelé.

Bambulni sem volt időm. Csak egy ici-picit szerettem volna, de nem lehetett. A nagyi azonnal beszélgetni kezdett, amint meglátott, a lányom szintén. Meg ugye a verkli: kelés, munka, bevásárlás, kajakészítés, házimunka, fekvés. És persze segítettem a nagyi körül. Igazából nem lett volna szabad egyedül hagyni, de mit csináltunk volna?! Mindenki dolgozott, a lányom meg iskolába járt. Annyi volt a különbség, hogy ő ment el legkésőbb otthonról, és ő ért haza az iskolából leghamarabb. A nagyi így is magára maradt háromnegyed nyolctól fél kettőig, és rosszabb napjain képes volt elszökni.

Mindig arra gondoltam, hogy enni sincs idő, mert annyi minden mást kellene csinálni az ilyen haszontalanságok helyett. Közben papolt a sok ismerős: "Ugye, ismerkedsz? Mikor lesz már pasid?" Őszintén? Eszembe sem jutott. Mi lesz a nagyival, ez inkább. Vagy a lányommal, ha azt mondja, nincs kedve a dédanyjára vigyázni... Akkor ki nem fog dolgozni, anyu vagy én? Munka nélkül soha nem lesz annyi pénzem, hogy újra belevágjak egy kapcsolatba. És még egy mosógépem sincs...

Aztán egyszer csak feltűnt, hogy az egyik férfi a szemben lévő üzletből feltűnően kedves velem. Majdnem az összes cigiszünetben találkozunk, kérdezte is, ebédelnék-e vele. Mondtam, hogy erre nincs időm és kedvem sem, de reggelizni szoktam. "Vacsorázni?" - kérdezte, én meg csak mosolyogtam. Persze főzök este, és leülök az asztalhoz, de nem tudok enni. Fáj a hasam, már attól, ha ránézek az ételre. Tudom, hogy a cigi sem jó, de az legalább megnyugtat, vagy legalábbis én így hiszem.

- Vacsorázni hívtalak, azt mondtad, nem szoktál, de reggelizni igen. Hát hoztam neked egy kosár friss péksüteményt, hogy amikor holnap reggel megeszed, gondolj rám! Így kezdődött. Azóta öt kilót híztam, már vacsorázom is. Többnyire Ferivel. A gondok nem szűntek meg, de boldogabb vagyok. Mosógépem még mindig nincs, de fény az alagút végén már igen...

Nyitókép: Shutterstock