A romantikus filmek igen is károsak a női lélekre, én már csak tudom...

magazin kibeszélő romantikus filmek tinédzser női lélek
Én is azon nők közé tartozom, akik szeretik a nyálas, romantikus filmeket. Sosem felejtem el, amikor tinédzserként megnéztem Britney filmjét, az Álmok útjánt, és attól a pillanattól fogva elhittem, hogy egyszer én is olyan szerencsés leszek mint Lucy, és rám talál majd az én Benem.

Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet nem így működik, a szerelem pedig nem ennyire filmszerű. Na meg a férfiak többsége nem olyan, mint Ben, aki bár rosszfiú, piszkosul helyes, és bármire képes az áhított nőért.

A nyálas, romantikus filmek többnyire ugyanazt közvetítik: a szerelem mindent legyőz.

Az első csalódásig én is ebbe ringattam magam, aztán rá kellett jönnöm, hogy az élet nem úgy működik, ahogy a nyálas filmek, és arccal előre estem le a magas lóról. Nem szokásom másokat hibáztatni a saját hülyeségeim miatt, de biztos vagyok abban, hogy a tinédzserkori csalódásaim nagy részéről (közvetve) ezek a balga filmek tehetnek.

A romantikus filmek a mai napig töretlen népszerűségnek örvendenek. Több kutatás is bizonyítja, hogy a média szívesen feláldozza a realitást a nézők szórakoztatása érdekében. A szerelmes filmek sikerének valószínűleg az áll a hátterében, hogy az emberek – nemtől és kortól függetlenül – szeretnek hinni abban, hogy a szerelem minden akadályt legyőz, és valahol a világban mindenkinek van egy párja, aki akár az életét is képes kockáztatni azért, hogy beteljesüljön a szerelmük.

Én is épp ezért imádtam ezeket a filmeket, hiszen naiv tiniként elhittem, hogy nekem is tartogat az élet egy tökéletes, „gondolatolvasó" társat, aki mindent tud rólam, mégis rajongva szeret. Mellesleg jóképű, jól csókol, tökéletes vele a szex, eközben pedig igazi rosszfiú, aki csak miattam lesz jó. Aztán felkeltem, és a bilibe lógott a kezem...

Utólag visszagondolva ezek a komolytalan ábrándok egy elég para képet festettek a férfiakról, ami mellé magas elvárások is párosultak. Valljuk be, veszélyes kettős.

Forrás: Shutterstock

15 évesen elhittem, hogy van valaki a világban, aki nekem lett teremtve, és majd a sors fog összehozni vele. Meg persze azt is, hogy ha majd egymásra találunk, szavak nélkül is megértjük egymást, és a szerelmünk (természetesen) mindent elsöprő lesz. Ugye ismerős, amikor a főszerepben lévő ficsúr mindent megtesz azért, hogy elnyerje a nő szívét? Folyton dicséri, ajándékokkal halmozza el, megmentik az életüket és harcolnak értük... A valóság ezzel szemben viszont egészen más, a kamaszkori nagy szerelmem konkrétan 100 forintot sajnált, hogy lebuszozzon hozzám a szomszéd faluból. Akkor csapott először pofán a valóság, de erről majd később.

A romantikus filmek elleni lázadásom sokadik oka, hogy a történetekben elég gyakran jelennek meg kifogásolható dolgok, például megcsalás, hazugság, sötét múlt, mégis úgy vannak ezek ábrázolva, mintha nem lenne velük semmi gond. Pedig nagyon is van! Csak hát, ugye... a filmek miatt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha egy megoldóképlet működött a filmvásznon, a mi életünkben is fog.

Mielőtt teljesen leírnám a romantikus filmeket, muszáj elárulnom, hogy most, 30 évesen is előszeretettel nézem őket, ha épp olyan hangulatban vagyok, annak viszont marhára örültem volna, ha tinédzserként valaki elmondja nekem, hogy ez FIKCIÓ. Már tudom, hogy nem szabadott volna ezekből a filmekből konzekvenciákat levonni, de hát na, fiatalság, bolondság...

Kanyarodjunk vissza életem első nagy csalódására, Attilára, akivel négy évig voltam együtt. Igazi tinédzser szerelem volt a miénk, olyan, amilyen a fent említett filmekben. Ő volt az iskola menő sráca: magas, izmos, szőke, kék szemű, helyes arcú, és csak engem akart. Egy ideig működött is a dolog, vele veszítettem el a szüzességemet, azt gondoltam, ő lesz a férjem, sőt, már azt is tudtuk, hogy a lányunk neve Lara lesz, aztán kezdődtek a bonyodalmak. (Pedig eddig bármelyik filmbe beleillettünk volna, pláne, hogy ekkor én 15 voltam)

Amikor gimnazista lettem, nehezeben tudtuk összehozni a találkákat, aztán jött a felismerés, hogy a hátam mögött az egyik osztálytársammal kavar. Jött a dráma: bele akartam halni, azt hittem, nélküle vége az életemnek. Sosem felejtem el, amikor egy szatyorba összeszedtem a cuccait, a tőle kapott plüssöket, elmentem hozzá (busszal), becsöngettem, és sírva szakítottam vele.

A buszhoz kullogva még nyálas, romantikus zenét is hallgattam, szerintem egy pillanatig elhittem, hogy forog a kamera.

Naiv, szerelmes tinilányként elhittem hogy a szerelem mindent legyőz, megbocsátottam neki, és még másfél évig vele voltam. Igaz, hogy többé nem bíztam benne, és az önbizalmamat is a földbe tiporta, de nem számított. Szóval, száz szónak is egy a vége, a romantikus filmek igen is károsan hathatnak a női lélekre, és ha lányom lesz, minden erőmmel azon leszek, ő ne legyen olyan butuska, mint én, mert Lucy és Ben csak a filmekben létezik...

Nyitókép: Shutterstuck

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.