Ha nem töröd darabokra a szívem, sosem tudom meg, milyen erős vagyok

Üzenet kézbesítve: 7 órája. Még mindig semmi reakció. „Hol a fenében lehet? Sosem csinált még ilyet. Ha a haverjaival megy éjszakázni, arról mindig szól előre. Lehet, hogy egy spontán buli alakult meló után és most valamelyiküknél húzza a lóbőrt?"

Ezek a gondolatok futottak át Hanna elméjén, miközben idegesen kémlelte a telefonja kijelzőjét. Négy éve alkottak egy párt Vincével, megéltek jót-rosszat, bár a kapcsolatukra inkább a hullámhegyek voltak jellemzőek, csak néha sodorta őket a szakítás szélére egy-egy veszekedés.

9 óra 38 percet mutatott az okoseszköz. Vince pontosan 19 óra 21 perce lépett ki közös albérletük ajtaján, mikor dolgozni indult – Hanna akkor látta őt utoljára. Napközben persze írogattak egymásnak, ahogy mindig, de a férfi üzeneteinek folyamát egyszer csak mintha elvágták volna.

Hanna pulzusa egyre élénkebb lett, kezdte hatalmába keríteni őt a félelem. Mi van, ha megtámadták hazafelé, esetleg holtan vagy aléltan fekszik egy sikátorban? Ha kórházban lenne, csak értesítették volna őt vagy egy másik hozzátartozóját...

„Elég! Bármi jobb annál, mint amit most művelek" – gondolta magában a nő, majd megitta utolsó korty teáját, cipőt, dzsekit húzott és elindult párja műtermébe – Vince ugyanis fotósként dolgozott.

A villamoson üres tekintettel bámult ki az ablakon – mennyi ember, és mindnek megvan a maga baja! Kicsit el is szégyellte magát, amiért már órák óta agonizált, holott nem is volt biztos abban, hogy baj történt, de valami azt súgta neki, hogy ezúttal a jó irányba vezetik őt a női megérzései.

Megrezzent a telefonja. Szíve nagyot dobbant, de mikor megnyitotta az üzenetet, rögtön elillant az izgalma: csak a barátnője, Zsófi érdeklődött, hogy van-e már valami hír Vincéről. Hanna visszaírt, hogy nincs, de épp a keresésére indult. A lány sok szerencsét kívánt neki, és a lelkére kötötte, hogy azonnal jelezzen, ha kiderült valami. „Bár derülne!" – gondolta Hanna, majd azzal a lendülettel fel is állt, ugyanis megérkezett abba a megállóba, amitől csak néhány perc sétányira működött párja stúdiója.

A recepcióra érve Juditot, a kedves, középkorú asszisztenst találta a pult mögött.

– Szia, nem láttad mostanában Vincét? – kérdezte, s próbált kínosan ügyelni arra, hogy a hangja ne árulkodjon idegességéről.

– Ma reggel még nem – mondta a nő, majd látva Hanna bosszús arckifejezését, folytatta. – Ráírjak Ivettre? Ő volt tegnap a délutános, hátha tud valamit róla.

– Hagyd csak, megnézem a teremben, lehet, hogy bealudt képszerkesztés közben. Mostanában alig pihen szegénykém – felelte Hanna.

– Rendben. Szia! – intett búcsút Judit mosolyogva.

Hanna a stúdió elé érkezve kopogott, azután lassan lenyomta a kilincset. Óvatosan benézett, majd szélesebbre tárta az ajtót. A látványtól, ami szinte arcul csapta, úgy érezte magát, mintha forró lávát csorgattak volna a fejére. Kedvese meztelenül, egy pucér lányt hátulról átkarolva feküdt az egyik, díszletként használt kanapén és az igazak álmát aludta.

Forrás: Shutterstock

Az ajtónyitás zajára felriadt, s lassan a feje felé emelte a karját.

Hanna csak állt ott, mereven, szinte sokkos állapotban, majd hirtelen hatalmába kerítette őt a szégyenérzet. Ez megtörténhet? Vele?! Vele, aki mást sem tett évekig, csak támogatta művészi ambícióktól fűtött szerelmét? Ezek szerint ezt érdemli?!

– Menj a pi**ába! – mondta az indulattól remegve Vincének, majd elviharzott.

A férfi a hazaúton percenként hívogatta őt, Hanna viszont minden egyes alkalommal kinyomta a telefont. Le akarta tiltani, de mivel tudta, hogy párja első útja is a lakásukba vezet majd, nem látta értelmét. Csak azt remélte, hogy mire Vince hazaér, össze tudja szedni magát annyira, hogy a méltóságát megőrizve adja ki az útját.

Eszébe jutottak azok az ismerősei, akik képesek voltak megbocsátani partnerük hűtlenségét, ám abban a helyzetben annál szürreálisabb dolgot el sem tudott volna képzelni, mint hogy túltegye magát Vince árulásán.

Hazaérve lerogyott az étkezőasztalhoz. Végre feltört belőle a sírás. Adott magának néhány percet, hogy kieressze csalódottságát és fájdalmát, majd a fürdőszobába ment és megmosta az arcát.

„Nem az én hibám. Én mindent megtettem" – gondolta magában, miközben tükörképe könnyáztatta szemeibe nézett. Rendbe szedte magát, majd a kanapéra ült és a telefonját kezdte babrálni.

Nagyjából negyedóra múlva Vince is megérkezett. Mikor belépett, azonnal Hanna felé indult, hogy átölelje, a nő azonban úgy lökte el magától, mintha attól félne, hogy a férfi megfertőzi őt valamilyen veszélyes kórral.

– Igazad van. Vállalom. Vállalom az egészet, részeg voltam, nem bírtam magammal – mondta remegve Vince.

– Vettem észre – vonta fel a szemöldökét Hanna, de alig bírt a férfira nézni.

– Szeretlek... Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte Vince gondterhelten. Szemei már párásak és kissé pirosak voltak, látszott, hogy nem sok hiányzik neki a síráshoz.

– Nem ismerlek többé. Már azt sem tudom, ki vagy – nézett most először Vince szemébe Hanna.

– Én sem tudom, mit mondjak – ingatta a fejét a férfi. – De sajnálom és jóvá szeretném tenni.
Hannába belefagytak a szavak. Fogalma sem volt, hogyan reagáljon.

– Először történt ez meg? – bökte ki végül.

– Igen, vagyis, hát... nem... Smár volt egy másik lánnyal még tavaly, de akkor is nagyon beb*sztam – felelte szégyenkezve Vince.

„Legalább őszinte" – gondolta Hanna, de ez nyilván nem vigasztalta őt.

Eszébe jutott, amiről a napokban egy pszichológus barátnőjével beszélgettek. A párkapcsolati vitákat csak hátráltatja az érzelmi alapú vádaskodás. „Tudd, hogy mit akarsz és ahhoz tartsd magad!" – mondta neki határozottan Rita.

Forrás: Shutterstock

Hanna tudta, mit akar, pontosabban azt, hogy mit nem. Soha többé nem akarta átélni azt a borzalmas érzést, ami azon a délelőttön kerítette őt hatalmába. Tisztában volt azzal, hogy ha megbocsát, egy ideig minden szép és jó lesz, majd, mikor Vince úgy érzi, nem elég izgalmas a viszonyuk, újra kísértésbe esik. Nem tudta, mit hoz a jövő, nem akarta elveszíteni kedvesét, a kapcsolatukat, amiért mindketten annyit küzdöttek, de úgy érezte, egyedüllétre van szüksége, különben megőrül.

– Kérlek, menj el valahová! Anyádékhoz, haverhoz, bárhová! – kérte Hanna. Vince a tenyerével törölte szárazra az arcát, majd úgy indult pakolni, mintha puskából lőtték volna ki. Hanna nem bírta megállni: nézte kedvese mozdulatait, melyek ismerősnek tűntek, ám mintha új identitással ruházták volna fel őket az elmúlt egy óra keserű tapasztalatai.

– Majd írjak? Vagy keresel inkább te? – kérdezte a férfi, mielőtt kilépett az ajtón.

– Szólok, ha jöhetsz a többi cuccért – mondta kissé remegve Hanna, de összeszedte magát, tartást erőltetett a gerincébe és még egyszer, utoljára mélyen Vince szemébe nézett. Állta a tekintetét. Egy-egy ólomsúlyú sziával köszöntek el, aztán Hanna bezárta az ajtót. Nemcsak egy embert, egy életszakaszt is kitessékelt rajta.

Hosszú hónapokba telt, míg lelkileg újra felépítette magát, de úgy érezte, megérte a rengeteg belső munka. Akkor először volt bátorsága kiállni magáért ilyen komoly párkapcsolati szituációban, hozott egy határozott döntést és végre nem önmagát ostorozta a történtek miatt. Nem bocsátott meg Vincének és tudta, még jó ideig haragudni fog rá, de már nem kínozta őt az érzés minden nap. Egyre többször játszott el egy új szerelem gondolatával, s mikor kollégája, akivel már régóta szemeztek, elhívta egy privát csapatépítő bulira, örömmel igent mondott. Ideje volt továbblépni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek