Eddig én akartam minden pasit jobban, most már azt szeretném, hogy engem akarjanak

Pár hete megismerkedtem egy sráccal, aki rövid idő alatt teljesen rám kattant. Rendszeresen írt, érdeklődött felőlem, látni akart és szüntelenül udvarolt. Bár nem volt az esetem, mégis nagyon imponált a közeledése, mert egy ideje már nem történt velem ilyen.

Feltettem magamnak azt a kérdést, vajon mikor éreztem utoljára, hogy egy férfi igazán akar engem, és nagyon nehéz volt felidéznem. Nem azért, mert az elmúlt években egyáltalán nem volt férfi az életemben, hanem inkább azért, mert akikkel együtt voltam, ott mindig én akartam jobban a kapcsolatot, és én tettem többet érte. Aztán amikor még jobban belegondoltam, rájöttem, hogy általában ez volt az életemben a jellemző – nem a pasik küzdöttek értem, hanem én küzdöttem értük. Mindig is az igazit hajkurásztam, és ha találkoztam egy férfival, aki tetszett, akkor bármit megtettem volna érte.

Az első nagy szerelmem igazi se veled, se nélküled kapcsolat volt. Sokat vitatkoztunk, havonta szakítottunk, de mindig visszataláltunk egymáshoz. De ehhez kellett az is, hogy sokat harcoltunk egymásért. Amikor ő szakított, én győzködtem, amikor én küldtem el, akkor ő jött utánam. Mivel nagyon féltékeny típus volt, ezért lemondtam a bulizásról, a barátaimmal is alig találkoztam, tulajdonképpen lemondtam önmagamról, csak hogy neki megfeleljek. Persze így sem sikerült, így is pillanatok alatt összevesztünk apróságokon, de én csak tűrtem és tűrtem. Amikor végleg szakítottunk, már egy idegroncs voltam és vasággyal együtt 45 kiló.

Forrás: Shutterstock

A következő komoly párkapcsolatom sokat váratott magára, akkor már bármit megtettem volna, hogy legyen saját családom. Úgyhogy egyenesen Új-Zélandig repültem az álompasi után, akiről hamarosan kiderült, hogy inkább a rémálmaimból lépett elő. Én azért rendületlenül próbálkoztam, képtelen voltam beismerni az újabb kudarcot, nagyon akartam, hogy ez most sikerüljön. A nagy akarásnak nyögés a vége, az én esetemben pedig hazaköltözés Magyarországra és újrakezdés a nulláról.

Ezután voltak rövidebb kapcsolataim, amelyek általában mind úgy értek véget, hogy a másik közölte, nem szerelmes belém, nem érzi azt a tüzet, amit kellene. Ezután csöppent az életembe az utolsó nagy szerelmem, aki szeretett velem lenni, de elköteleződni, családot alapítani nem akart. Én nagyon ragaszkodtam hozzá, inkább elnyomtam a vágyaimat, csak hogy ne veszítsem el. Nem számított, hogy nem vagyok igazán boldog, hogy megint én vagyok, aki alkalmazkodik és háttérbe szorítja önmagát, még ez is jobb volt, mint a magány.

Amikor aztán annak is vége lett, hosszú időre egyedül maradtam, és akkor esett le a tantusz, hogy mennyire elveszítettem önmagamat a párkapcsolataimban. Azt hittem, hogy a férfiak csak akkor fognak szeretni, ha mindig úgy lesz, ahogy nekik jó, ezért árgus szemekkel figyeltem, hogy tudnám őket boldoggá tenni. Emlékszem egyszer egy exem azt mondta egy veszekedés után, hogy ő szeretne harcolni értem, nekem pedig fogalmam sem volt arról, ez hogyan fog megvalósulni. Hisz én annyira odavoltam érte, hogy ott semmiféle harcra nem volt szükség.

Azt hiszem, részben itt rontottam el. Túl könnyű préda voltam. Ha valaki nagyon megtetszett, tálcán nyújtottam magamat. Nem feltétlenül szexuálisan, inkább olyan értelemben, hogy a másiknak nem kellett sokat törnie magát értem. Ezért is van az, hogy már nem is emlékszem, milyen az, amikor egy férfi akar engem jobban, milyen amikor ő igyekszik, amikor ő tesz több energiát egy ismerkedésbe vagy kapcsolatba. De most, hogy megéreztem ennek az ízét, biztosan tudom, hogy erre vágyom. Eddig én akartam minden pasit jobban, most már azt szeretném, hogy engem akarjanak.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek