Szereptévesztésben vagy - Ne kezeld a férjedet úgy, mint egy gyereket!

Egy ember az élete során sokféle szerepet betölt. Attól függően, milyen élethelyzetben vizsgáljuk ezt meg, ugyanarra a személyre nézhetünk, mint szülőre, gyermekre, házastársra, unokahúgra / unokaöcsre, beosztottra, főnökre, orvosra, vásárlóra, ügyfélre, kőműves-segédre, stb.

Hogy mire is gondolok pontosan? Arra, hogy míg a gyermekünkhöz fűződő kapcsolatban anyák/apák vagyunk, ezzel párhuzamosan a szüleinkhez fűződőben viszont gyermekek. A munkahelyünkön lehetünk beosztottak és főnökök is egyszerre, fodrásznál vagy bankban az ügyfél szerepét töltjük be, boltban a vásárlóét, a házasságunkban, szerelmi kapcsolatainkban, pedig férjként/feleségként, azaz egyenrangú társként veszünk részt. Ez egy teljesen természetes leosztás. A probléma akkor keletkezik, amikor a fentiekből nem az adott helyzetnek vagy nem a saját pozíciónknak megfelelő szerepet töltjük be.

Hadd említsek néhány jellemző példát!

Szereptévesztésben vagyunk, amikor a házasságunkban beosztottként, főnökként, szülőként vagy gyerekként viselkedünk. Amikor egy bankban, ügyfélszolgálatos feladatkörünkben főnököt, szülőt vagy gyereket játszunk... Nos, ezek az esetek félreértés forrásai lehetnek.

De sorolom is tovább a példákat.

Amikor a házastársunkkal úgy beszélünk, mint egy gyerekkel, akkor az egyenrangú fél szerepe helyett szülőként viselkedünk. Amikor a barátunkat kioktatjuk, és megmondjuk neki, hogy pontosan mit kellene tennie, akkor főnökszerepben tetszelgünk.

Amikor elfogadhatatlannak tartjuk, hogy mások (a partnerünk, a barátunk, a kollégánk, a világ) nem állnak folyton a rendelkezésünkre, nem azt és úgy teszik, ahogy mi akarjuk, és ettől dühbe jövünk, akkor egy körülbelül kétéves gyerek szerepébe helyezkedünk.

Forrás: Shutterstock

Amikor az önkontrollunk külső tényezőktől függ, például mások dicséretétől, elismerésétől vagy épp kritikájától és lebecsülésétől, akkor egy nagyjából hároméves gyerek szintjén reagálunk.

Amikor azt várjuk el a másiktól, hogy „olvasson a gondolatainkban", akkor egy maximum ötéves gyermeket testesítünk meg. (Hétéves korra már tisztában vagyunk vele, hogy a saját gondolatainkat csak és kizárólag mi ismerjük.)

A sor végtelen hosszú, ez a néhány helyzet csak ízelítő abból, ahogy és amikor helytelenül gyerekszerepben veszünk részt az élet játékában.

De nézzük a továbbiakat!

Amikor főnökként kell funkcionálnunk, elvárható, hogy határozott és egzakt utasításokat adjunk, határidőket jelöljünk ki, számon kérjünk, meghatározzuk a felelősségi köröket, „jutalmazzunk és szankcionáljunk". Ha ugyanezt a viselkedést szolgáltatóként, mondjuk, az ügyfelekkel szemben alkalmazzuk, abból konfliktus alakul ki, amelynek nagy számban ügyfélvesztés a következménye. Ha pedig ezt a hozzáállást a házasságunkba visszük bele, az hosszú távon sok esetben váláshoz vezet.

Halkan jegyzem meg, hogy a „büntetés", ha nem jó helyzetben és formában használjuk, eleve egy nehezített szerepjátékot fog eredményezni. Mégis lényeges volt említenem, mert megfigyeléseim szerint az emberek egészen kreatívak a másik valamilyen formájú büntetésében.

Megsértődhetünk, és dacosan hangot is adhatunk a megbántottságunknak az anyánkkal vagy az apánkkal szemben – hiszen ebben az élethelyzetben gyerekszerepben vagyunk –, de ha a főnökünkre vagy az ügyfelünkre „vágjuk be a durcát", az konfliktushoz vezet, aminek akár állásvesztés is lehet a vége.

Forrás: Shutterstock

A civil életemben mentorként/tanácsadóként dolgozom. Sokan, sokféle problémával keresnek meg. Amennyiben én meg akarnám menteni az ügyfelemet, akkor magam is szereptévesztésben lennék, és valós segítség helyett (újra) áldozatot kreálnék belőle, magamból pedig egy megmentőt. Egy öntudatlan, beteg embertársunkat, egy védtelen gyermeket vagy egy kiszolgáltatott élőlényt átmenetileg megmenthetünk, egy felnőtt embert nem kell...

Annyiféle szerep van és annyiféle tévesztés, hogy egy könyv is kevés lenne a felsorolásához. A fentiek csupán szösszenetek, egy-egy kiragadott példa a létező számtalan helyzetből.

Ám, hogy mégis segítséget nyújtsak ebben a végtelennek tűnő útvesztőben, elárulom a saját tapasztalásaim eredményét: az általunk alakított szerep befolyásolja, hogy a másik milyen szerepet fog felvenni a velünk kialakított kapcsolatban. Ha a partnerünkkel szemben dühöngünk (csapkodunk, kiabálunk, hisztizünk és toporzékolunk), mint egy dackorszakos gyermek, azzal őt a felnőtt szerepébe „kényszerítjük" magunkkal szemben, ami semmiképpen nem fog egy felnőtt, egyenrangú, partneri megoldáshoz vezetni.

Ha megváltoztatjuk a saját viselkedésünket, a másik is változni fog. Ehhez azonban szükséges, hogy adott helyzetben tisztázni tudjuk a saját szerepünket (amibe pillanatnyilag belehelyezkedtünk, na meg azt is, amit érdemes lenne helyette felvennünk) és a másikét.

Úgy gondolom, ez majdnem minden esetben csökkentheti a konfliktusok mennyiségét és mélységét is. Nektek milyen tapasztalataitok vannak erről? Ha megnézitek a legutóbbi konfliktusaitokat, azokban milyenek voltak a szerepleosztások, és milyen lett volna a megfelelő?

Bucsi Mariann

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek