Gyűlölöm, ha hibázol, de azt is, ha én teszem - élet perfekcionizmussal

Ez egyébként úgy indult, hogy az említett tanárnő az óráján kijelentette, hogy „Te bolond vagy, fiam.", majd szólt az ofőnek, hogy vegye fel a kapcsolatot a szüleimmel. A javaslat eredményeképpen rövidesen beutaltak szakrendelésre, ahol egy halál jó fej pszichológusnővel beszélgettünk az élet érdekességeiről, rajzolni kellett, meg amit még ilyenkor szokás. Végül kiderült, hogy „nagy pszichiátriai kórkép jelenléte kizárható", tehát esetemben nem volt szakmailag indokolt a bolond terminus technicus alkalmazása.

Egészen 19-20 éves koromig nem gondolkodtam a perfekcionizmusomon mint olyanon, viszont miután elindultam a karrierépítés rögös útján, illetve a rendszeres sportnak és a reformétrendnek köszönhetően a testtudatom is egyre magasabb szinten kezdett működni, időnként azért felrémlettek az elemzésemben olvasottak.

Már kiskoromban is számos jele volt az életemben ennek a mentális jellegzetességnek: az anorexiám, az általam szeretett tantárgyakban való kimagasló teljesítményre irányuló vágy, az emberek erkölcsi normáinak megkérdőjelezése azért, ahogy az állatokkal bántak, illetve 14 évesen komolyan megfordult a fejemben, hogy leugrom a tízemeletes tetejéről, csak mert nem nyertem meg egy rajzversenyt.

Emellett előszeretettel savaztam a tanárokat, azonnal kiszúrtam a gyengeségeiket, melyek miatt sokszor képtelen voltam őket komolyan venni, pláne, ha még undokok is voltak velem.

Persze idővel megtanultam disztinvgáltabban viselkedni, a maximalizmusom azonban mit sem változott. A mai napig képes vagyok kiakadni, ha meglátom, hogy egyesek milyen szinten sz*rnak a munkájukra, és most nem azokról beszélek, akik a túlterheltség miatt a kiégés szélén egyensúlyozva robotolnak nap mint nap. (Én mondjuk genetikailag képtelen vagyok arra, hogy igénytelen produktumot adjak ki a kezeim közül, bármennyire is elegem van épp, de ez én vagyok.)

Képzelheted, hogy párkapcsolati téren sem könnyű velem, hiszen, ha a perfekcionizmusom nem lenne elég, alapvetően nagylelkű típus vagyok, illetve otthonról is ezt a mentalitást hoztam. Annyira kiábrándító számomra, mikor valaki nem ilyen, és azzal is tisztában vagyok, hogy egyesek nem szándékosan csinálják ezt, egyszerűen nem alakult ki bennük, hogy félelem és szorongás nélkül tudjanak adni.

Én sem vagyok balek, a saját érdekemben próbálok annyi energiát fektetni a viszonyunkba, mint a partnerem, de nagyon frusztráló, mikor vissza kell fognom magam, mert tudom, hogy úgysem kapom vissza azt a fajta törődést és odafigyelést, amit én biztosítok.

A pszichológiai szakirodalom kétféle perfekcionistát különböztet meg: a negatív és a pozitív típusokat. Őket leginkább a motivációjuk alapján lehet elkülöníteni: a negatívat a kudarctól való félelme vezérli, míg a pozitívat a győzelemre, a fejlődésre irányuló vágy. Természetesen nincs tiszta típus, minden érintettben keveredik valamennyire a kettő, és ez így normális.

Én szeretem, hogy ilyen vagyok, mert úgy vélem, az enyémhez hasonló beállítottságú emberek viszik előre a világot, nem azok, akik munka címén csak elhéderezgetnek, a komfortzónájukból legfeljebb akkor lépnek ki, ha nagyon rá vannak kényszerítve, és akkor sem tartanak önvizsgálatot, ha hibáznak, csak elintézik annyival, hogy „Így sikerült.". Ez önmagukkal és embertársaikkal szemben sem korrekt hozzáállás, ám leginkább ők vannak felháborodva, ha ezt valaki közli velük.

Ha te is hasonló cipőben jársz, ne érdekeljen, amikor egy nálad sokkal gyengébben teljesítő illető azt mondja, túlgondolod a dolgokat, vagy ne fektess beléjük annyi energiát! Abból sokkal kevesebb baj származhat, ha alaposan végiggondolsz valamit, mint abból, ha félinformációkból dolgozol, kapkodsz, felszínes a figyelmed és minden csip-csup ügyet fontosabbnak érzel, mint az aktuális feladatodat. Bár, ha egy csónakban evezünk, ezt neked nem kell magyaráznom.

Nyitókép: Shutterstock