Férfivélemény: A féltékenységed nem a szenvedélyes szerelem jele, hanem paranoiáé

Az egyik pillanatban még békésen vacsoráztok, talán az utcán sétáltok vagy a tv előtt ültök, a következőben pedig már hirtelen viharként csap le a vádaskodás, a ki ez, mit akar, miért beszéltek, mit csináltatok, és a többi ehhez hasonló kérdés... 

Mindössze egy telefonon felvillanó értesítés, egy sanda pillantás vagy egy rosszul megfogalmazott félmondat kell, és már robban is a bomba. Záporoznak a vádaskodó kérdések, amik látszólag a semmiből törnek elő, valójában persze annak a paranoiának a hatására buknak ki, ami a másik fejében már ki tudja mióta rejtőzködött.

Ismerős képsorok? Talán egész pontosan ráismersz egy jelenetre a saját életedből, az is lehet, hogy ilyen formában még nem tapasztaltad, de máshogy már biztosan, hiszen egy dolog biztos: a féltékenység valamilyen formában mindannyiunk életében megjelent már. Jó esetben csak egy elhessegethető gondolatként tekintünk rá, szerencsétlenebb esetben viszont a kapcsolatok legrosszabb mételyeként.

Az, hogy ki és miként éli meg a féltékenységet sok változótól függ. Némelyek már gyerekkorukban azt a mintát látják a szüleiktől, hogy ez minden kapcsolatnak része, másoknak egy teljesen ismeretlen terep egészen addig, amíg életükben először meg nem tapasztalják a saját bőrükön is a zöld szemű szörnyet. Egy egészséges kapcsolatban többnyire annyival megoldható a féltékenykedés, hogy leültök átbeszélni a kiváltó okokat és megszavazzátok egymásnak a bizalmat, amíg rá nem jöttök, hogy fölösleges volt aggódnotok.

Azok számára viszont, akik kórosan féltékenyek, hiába mondod el, hogy a te fejedben még csak meg se fordult a megcsalás gondolata, valószínűleg soha nem hisznek majd neked. Míg te úgy látod, hogy a kapcsolatoknak mindössze apró bukkanója a féltékenység, addig mások számára ez egy kötelező velejárója a szerelemnek, ami ráadásul nemhogy toxikus lenne, sokkal inkább a szenvedély jele.

Forrás: Shutterstock

Hiszen ki ne akarná akár tűzzel-vassal megtartani azt, aki annyira fontos neki? Akár erőszakos kicsapongásokkal és kontrollálatlan érzelmi kitörésekkel megtűzdelve harcolni azért, aki az övé. A gond ezzel az, hogy az illető sok esetben egy elképzelt ellenféllel áll harcban, ezzel tönkretéve a kapcsolatát, sőt esetenként pont ezzel a paranoiával kergetve a szeretett személyt a megcsalás irányába.

Az ilyen szintű féltékenységnek azonban semmi köze nincs a szerelemhez. Nem attól tartasz, hogy elveszítheted azt, aki annyira fontos neked, hanem attól, hogy újra beigazolódnak a félelmeid, hogy tényleg nem bízhatsz meg senkiben. Amíg nem küzdöd le önmagadban a kóros bizalomhiányt, addig a szomorú igazság az, hogy nem leszel képes egészséges kapcsolatban élni, hiszen legyen valaki bármennyire is megbízható, te akkor sem hiszed majd el, hogy megbízhatsz benne.

Senkit sem lehet örökösen rövid pórázon tartani, attól rettegve, mikor lép félre, hiszen idővel megelégeli majd a folyamatosan figyelő tekintetet, a szabadsága korlátozását és a derült égből villámcsapásként támadó vitákat és vádaskodásokat. Ez egy olyan probléma, amit elsősorban önmagadban kell kezelned akkor, ha nem akarod újra és újra ugyanazon hibáknak az elkövetésére ítélni magadat.

Nem várhatod azt, hogy más oldja meg a bizalmi problémáidat azzal, hogy a kicsapongásaid hatására fülét-farkát behúzva meghunyászkodik és úgy tesz mindent, hogy az neked kényelmes legyen. A bizalomhiány leküzdéséhez dolgoznod kell önmagadon, esélyt kell adnod az embereknek, remélve, hogy előbb vagy utóbb melletted is olyan ember áll majd, akiben tényleg feltétel nélkül bízhatsz.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek