Belefáradtam a szerelembe, a kapcsolatsóvárgásba, a sérelmek cipelésébe

Mostanában új irányokat vett az életszemléletem. Valahogy elfogadtam azt, hogy ez az egész szerelmesdi nekem nem akar összejönni. Sokáig értetlenül, tiltakozva álltam a dologgal szemben, mondván, hogy szép vagyok, okos és még érzelmekre is képes, tehát, ha elég kitartóan keresem a páromat, akkor nincs az az isten, hogy ne találjam meg.

Most pedig úgy érzem, hogy már nincs kedvem kitartóan keresni senkit és semmit. Nem duzzogok, hanem csak egyszerűen leszarom az egészet - őszintén. Nagyon furcsa, hogy ezt le merem írni, mert korábban csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd nem ez a téma lesz a legfontosabb az életemben. Mert a korábbi életem nagy részét azzal töltöttem, hogy szarabbnál szarabb kapcsolatokból (vagy kapcsolat kezdeményekből) másztam ki és be, illetve az is rengeteg időmbe került, hogy az előbbiekből származó traumákat feldolgozzam. Aztán jött a következő lépcsőfok, hogy megtanuljak egyedül élni, de nem fizikailag, mert az már nagyon sok éve megy, hanem lelkileg.

Emlékszem azokra az időkre, amikor egy esős vasárnap délelőtt elég indok volt arra, hogy rosszul érezzem magam. Csak ültem a kanapén, görgettem az oldalakat, és sóvárogva néztem mások kirándulós, nyaralós, pokróc alá bújós képeit, és belül nyüszítettem, hogy nekem miért nem adatik ez meg. Szomorú voltam, tele kérdésekkel, hiába néztem ki úgy, mint aki nagyon is önálló. Nem voltam az, lelkileg ki voltam éhezve.

Forrás: Shutterstock

Persze, ez az időszak amellett, hogy rettentően fájdalmas volt, sok előnnyel is járt. Volt időm arra, hogy kicsit visszamenjek az időben, és felülvizsgáljam a korábbi önmagamat, a korábbi döntéseimet, a családi hátteremet, az otthonról hozott hibás berögződéseimet, és mindent, ami kapcsolatsóvárgó, instabil emberré tett. Ezek után felismertem, hogy bizony az önbizalmam a béka segge alatt van, hiába rendelkezem olyan adottságokkal, amiért mások rengeteg pénzt fizetnének. Nem értékelem magam semennyire.

Ezt követően belevágtam az önbizalom építésbe: elkezdtem költeni magamra, külsőleg és lelkileg egyaránt, és szépen lassan, napról-napra jobban tetszettem magamnak. Ettől még persze ugyanúgy sóvárogtam a szerelem után, de legalább kevésbé volt rossz az egyedüllét magammal. A végső lökést azonban egy újabb elfuserált szerelem hozta meg, ami olyan durván padlóra küldött, hogy magam sem értettem, hogy eshettem ekkorát.

Hosszú hónapok mély depressziója következett, amit további elzárkózó, introvertált hetek követtek. Nagyjából fél évvel a lelki vérfürdő után tudtam először randira menni, mert addig csak szorongattam a fájdalmaimat, mint egy puha plüssmacit. Egészen addig csak sírtam minden reggel és este, rémálmok gyötörtek amikor aludtam - már amikor egyáltalán tudtam aludni, és nem altatón vagy pián éltem.

Aztán ezek az újabb első randik valahogy másmilyenek voltak, mint az eddigiek. Utólag azt gondolom, hogy nem a randik változtak, hanem én, ugyanis azt vettem észre, hogy nem mozdítanak ki az egyensúlyomból, nem érintenek meg annyira, nem férkőznek úgy be a tudatomba, hogy 2-3 találkozó után már szerelmi sztorikat szövögessek a fejemben. Vélhetőleg az előző (összes) csalódás kiütött valamit a lelkemben, ami miatt nem kapcsolódom olyan könnyen, mint korábban. Hála az égnek! Illetve az is nyilvánvaló, hogy a sok magamba fektetett munka is megtette a hatását.Persze értem én, hogy minden skillért keményen meg kell dolgozni, de ez a mostani legalább 3 életembe került.

Nagyon jó érzés volt ezt először megtapasztalni, és magabiztossá tett, hogy a történtek miatt valahogy elkezdtem jóval hamarabb kiszúrni azokat a jellemvonásokat az egyes randipartnerekben, amik zavartak, és időben tudtam lépni. És ez azóta is így van, ennek megfelelően élek: találkozom ezzel-azzal, idézőjelesen bárkivel, aki szimpi, de nagyon hamar tudok nemet mondani, és nem állok neki megmagyarázni magamnak, miért lenne jó döntés mégis csak továbbfűzni az adott viszonyt. Nincs az, hogy a jó tulajdonságait túlértékelem, nem verem át magam, nem akarok minden áron kezdeni valamit azzal az emberrel, akit közel engedek magamhoz. Ebben pedig az a csodálatos, hogy mindenkiből ki tudom hámozni a jót, az érdekeset, és pont addig tart a dolog, amíg nekem minden szempontból jó. 

Ma reggel pedig belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: "jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mert még életedben nem voltál ennyire erős. Nem függsz semmitől és senkitől, nincs össze-vissza ragtapaszozva a lelked, jó-jó, persze, a múlt nem múlik el nyomtalanul, akadnak még hegek, de jól használtad fel a tapasztalásaidat, javadra fordítottad őket, tanultál belőlük és stabilabb ember lettél. Akarnál ezen változtatni?"

Forrás: Shutterstock

A válaszom az, hogy nem, és így kanyarodnék vissza a cikk elején tett kijelentésemhez, miszerint jelenleg nem akarok senkiért és semmiért kitartóan küzdeni, mert nekem így most jó. Nyugodtan fekszem le és nyugodtan ébredek, nincs gyomorgörcsöm, nem érzem magam kiszolgáltatva, nem függök egy másik ember hangulatától és a traumáitól, a hirtelen érzelmi hullámaitól vagy épp a döntésképtelenségétől, hanem kizárólag rajtam múlik, hogyan érzem magam. Nem kell azon aggódnom, hogy meg tudok-e felelni valakinek, és azon sem, hogy vajon én túl magasra vagy túl alacsonyra tettem-e a saját mércémet, és attól sem kell tartani, hogy valaki majd kihasználja a naivitásomat, a kötődőképességemet, illetve azt a páratlan szeretetet, ami bennem él - csak azért, hogy a saját önbizalmát boostolja. 

Életemben nem éreztem ilyet, épp ezért most nemcsak hagyom ezt megtörténni, hanem meg is teremtek mindent ahhoz, hogy minél jobban élvezhessem. Persze tudom, hogy a szerelem nem mindenkinek jelenti azt, mint nekem. Nyilvánvaló, hogy jobb tapasztalatokkal másképp tekintenék rá, de az én múltammal csak a veszélyt látom benne, és őszintén szólva, ha nekem valóban csak ennyit tud adni, ha nekem tényleg ezzel egyenlő, akkor jobb is ezt nem bolygatni.

Aki ismer, az tudja, hogy ezek az én számból nem egyszerű légből kapott szavak, mert nálam nagyobb, eltökéltebb, híthű szerelem harcos nem volt a világon. Bármi is történt velem, a hitem sosem sérült, megingathatatlan voltam a tekintetben, hogy egyszer majd beérik a munka. És most sem azt mondom, hogy SOHA senkivel nem vagyok hajlandó megpróbálni, vagy azt, hogy MINDEN pasi hülye, egyszerűen csak nem akarok senkivel foglalkozni a magam örömén kívül. Mert MOST nem érdekel.  

Örülök mindenki szerelmének és boldogságának, nem gondolom, hogy minden párkapcsolat rossz és hazug, csak azt kérem a világtól, hogy engem hagyjon ki belőle egy időre, mert még soha nem szerettem annyira az életemet, mint most, mióta nem bánt senki, és én sem bántom magam. Szólok, ha meguntam, de szerintem még el leszek egy darabig. :) 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek