Nem akarok olyan életet élni, ahol már hétfő reggel a hétvégét várom

Kitartóan szólt az ébresztő, de Anna nem akart tudomást szerezni róla. Hétfő reggel volt, de ő még nem akart felkelni. Gyorsan nyomott egy szundit, majd a fejére húzta a párnát, hátha így elrejtőzhet a világ elől.

A home office nagy előnye, hogy elég az utolsó pillanatban kiugrani az ágyból és Anna ezt maximálisan kihasználta. Igaz, 8 órakor kezdődött a munkaideje, de 9 órakor volt az első megbeszélése, így nem siette el a dolgokat. 8.05-kor nagy nehezen kikászálódott az ágyból, fogat mosott, majd hálóingben leült a gép elé. Átnézte az e-maileket, majd csinált egy kiadós reggelit és a gép előtt szép komótosan elfogyasztotta azt. Krónikus munkaundorral küzdött, szinte sírni tudott volna minden reggel, amikor le kellett ülnie a laptop elé. Nem a munkával volt a baj, tudott ő keményen dolgozni, de amióta új főnöke lett, azóta minden motivációját elveszítette.

Egy ideje kilátástalannak érezte az életét. Párkeresési kísérletei folyamatosan kudarcba fulladtak, miközben egyre több barátnője férjhez ment és gyereket szült. Sokszor érezte magányosnak magát és rettegett attól, hogy örökre egyedül marad. Néha rátört a pánik, mi lesz vele majd öreg korában, ha már most ennyire egyedül van, de gyorsan elhessegette ezeket a negatív gondolatokat. Ha tehette, a munkába menekült, úgy érezte, hogy ebben legalább van sikerélménye, de az utóbbi időben már a munka sem okozott örömöt, főleg, amióta Éva lett a főnöke. A nő már a legelején kipécézte magának, folyamatosan számon kérte és nyomás alá helyezte.

Forrás: Shutterstock

Amikor végzett a munkával, úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Hiába volt jó a hétvégéje, nem tudott eléggé feltöltődni ahhoz, hogy ne menjen el az életkedve hétfő estére.

Élet az ilyen?– filozofálgatott egy pohár bor mellett, miközben egy másik életről álmodozott. Egy olyan életről, ahol örömmel jár munkába és nem számít, hogy hétfő reggel van. Egy olyan munkahelyről, ahol inspiráló kollégák veszik körül, érdekes feladatai vannak, melyek nem lehúzzák, hanem feltöltik. Egy olyan férfiről, aki szerelemmel szereti őt és akivel tele vannak közös tervekkel.

Igazából ez volt a legnagyobb szívfájdalma. Úgy érezte, hogy már rég nem itt kellene tartania az életben. Szeretett volna férjhez menni, gyerekeket szülni és nem azzal foglalkozni, hogy elérte-e a főnöke által kitűzött célszámokat. Elege volt abból, hogy állandóan kimerült és rosszkedvű.

Én nem akarok olyan életet élni, ahol a hétvégét várom már hétfő reggel! – mondta ki újra és újra.

Persze a szülei nem értették, mi a baja, hisz jól fizető állása volt, az ő idejükben még nem volt divat ide-oda ugrálni, meg önmegvalósítani. A barátai is csak meghúzták a vállukat, hisz a legtöbbjük szintén nem szerette a munkáját, de úgy gondolták, hogy a nagybetűs élet már csak ilyen. Annyira megszokták a szürke hétköznapokat, hogy már fel sem tűnt nekik és eszükbe sem jutott ebből kitörni.

Anna nem akart ebbe beletörődni, de mégsem volt ereje változtatni. Minden egyes nap szidta a főnökét, boldogtalan volt, de közben rettegett, mi lesz, ha felmond és a következő munkahely sem lesz jobb. Egy idő után önigazolásként elkezdte magát nyugtatni, hogy más sem boldog körülötte és amúgy sem szabad állandóan elégedetlennek lenni. Hogy kárpótolja magát, elkezdett enni és hamar felszaladt rá pár plusz kiló. Éjszakánként nyugtalanul aludt, előfordult, hogy felébredt hajnalban és csak nézett maga elé a sötétben. Bár minden erejével próbálta elnyomni, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha másképp csinálja. Mi lett volna, ha már rég felmond, ha elkezdi azt a virágkötő tanfolyamot és ha hozzáment volna a Ferihez. Aztán reggel felkelt, felvette a szokásos szürke ruhát, munkába indult, és megnyugtatta magát, hogy ez az élet rendje.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek