Két sikertelen házasság után úgy döntöttem, nem érem be akárkivel: az egyetlen kell, vagy senki

S hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. Mert a családi transzgenerációs minták öröklődnek, szó szerint a vérünkbe ivódnak. Egy gyerek, aki beleszületik az adott családba, úgy tanul, hogy mindent utánoz. Szó szerint mindent. Viselkedést, konfliktuskezelést, érzelmeket, gondolati és reakciósémákat. Ismerős a mondat, ugye? Tiszta apja, anyja ez a gyerek. No persze, hát milyen legyen?

Gyerekként a szüleink piedesztálon állnak előttünk, úgy nézünk fel rájuk, akárha istenek lennének. Ebből fakadóan pedig pontosan lemásoljuk őket. Mert olyanok szeretnénk lenni, mint ők. Ha nem szeretnék olyanná válni, akkor is másolunk. Azért, mert nincs más minta előttünk. Ezt csinálja mindenki. A szüleink, a nagyszüleink, a dédszüleink és sorolhatnám. Ezt hívjuk transzgenerációs mintának. Azt tudjuk mi magunk is élni, amiről van mintánk, képünk. Amit látunk, tapasztalunk, elképzelünk. Ha nincs más minta, maradunk a szülői programnál.

Ezzel az égvilágon semmi gond nincsen, ha csupa pozitív és építő dolgot kapunk. De mi van akkor, ha olyan negatív sémákat is elsajátítunk, ami éppen a saját boldogságunk útjában áll? Nos, ez is megtörténhet. Ebben az esetben elmondjuk, na, én aztán nem fogom úgy csinálni, mint a szüleim! Én aztán nem választok ilyen párt, az biztos! És mi történik? Bizony, pontosan ugyanazt fogjuk másolni, megélni, amit a szüleinktől láttunk. Tudatosságra van szükség ahhoz, hogy ezt felismerjük, bátorság ahhoz, hogy beismerjük.

Bátornak kell lenni, mert azt tanultuk, a szüleinkre nem szabad haragudni. Mert ők adtak életet és mindent megtettek a tudásuk szerint, hogy nekünk jó legyen. Ez is igaz. Ettől függetlenül én abban hiszek, mindenkinek ugyanannyi sansza van rálátni magára, csak könnyebb homokba dugni a fejünket. Könnyű elkerülni a szembesülést a saját negatív dolgainkkal. A langyos komfortzónában maradni kecsegtető. Akkor is, ha hosszú távon nemhogy megoldáshoz nem vezet, de az ember egyre inkább feszeng majd a keretei között. Akkor kezdtem ezen gondolkodni és megoldást keresni, amikor rádöbbentem, mindig ugyanazokat a köröket futom.

Ráadásul nem jó köröket. Érdekesnek találtam, hogy bár volt előttem pozitív és negatív minta is, mégis a negatívat ismételgettem. Rendkívül bosszantó volt. Nem értettem, ennyi erővel miért nem lehet a jót leutánozni? Ma már ezt is tudom. Azért, mert a negatív dolgok sokkal mélyebbre vésődnek. Annak okán, hogy ezekre emlékeznünk kell, hogy legközelebb ne fordulhasson elő. Hogy tudjunk menekülni, ha kell. De ehhez először fel kellett ismernem az egész folyamatot. Rá kellett látnom, meg kellett értenem, mi történik és miért.

Nem volt egyszerű. Úgy is fogalmazhatnék, kőkemény meló volt. Szét kellett cincálnom mindent. A szüleimről, nagyszüleimről alkotott képet. Szembesülnöm kellett a saját elfojtásaimmal, szégyellnivalóimmal. Mindannyian szeretnénk olyan képet látni magunkról, ami kényelmes. Szeretnénk azt hinni, rendben vagyunk, jól működünk. Egy darabig sikerül is. De, ha egyre kényelmetlenebb lesz a helyzet, mert folyton ugyanabba a folyóba lépünk, hát változtatni kell.

Nálam akkor jött ez el, amikor már nagyon vakaróztam. Az első tapasztalásom ártatlanul és naivan történt. Akkor fel sem fogtam, mi történik, csak sodródtam az árral.

Hogy nekem semmi sem jó. Ebben a házasságban sok jót kaptam és adtam. Mégis, valami nem stimmelt. Az élet először szelíden figyelmeztet. Hosszú évek után elváltunk. Akkor kezdtem dolgozni magamon.

Akartam tudni, mi történt, hogy még egyszer ne forduljon elő. Óriási csalódás elválni. Senki sem úgy indul neki egy házasságnak, hogy tart ameddig tart, aztán majd megyünk tovább. Én legalábbis egy életre készültem. Nehéz volt megbocsájtani magamnak, hogy nem sikerült, hogy szétrúgtam. De muszáj volt, mert egyre inkább elveszítettem önmagam. Ekkor indultam el az önismeret – kezdetben – gyötrelmes útján. Sokat tanultam, de még mindig tapasztalatlan voltam. Úgy gondoltam, egyedül leszek egy darabig, aztán, ha kész leszek a javításokkal, jöhet a nagy Ő. Sajnos valami lényegeset nem láttam meg. Ma már nem vádolom magam emiatt, mert tudom, gyakorlati tapasztalás híján nincs valódi változás.

A következő házasságom maga volt a pokol. Ennek ellenére óriási tanítás volt, miután kiléptem és megdolgoztam magam, meggyógyultam. Önmagam sokkal jobb és teljesebb kiadása lettem.

Ekkor már láttam azt a transzgenerációs mintát, amit a családunk nőtagjai folyton „elkövettek". Nem akartam már ezen az úton járni. Szétszedtem és összeraktam magam. Új képet alkottam arról, mit szeretnék, mire vágyom. S akkor, mikor így álltam, megjelent a mostani férjem.

Ő ugyanazt az önismereti utat járta a saját életében, mint én. Így esett, hogy két önmagában is egész ember találkozott. Mélyen hiszem, ezért (is) lehet ennyire magától értetődő együtt minden. Ezért lehet ilyen kerek és jó. Mert mindketten tudtuk, mit akarunk és mit nem. Mindketten megdolgoztuk magunkat és mindketten ma is folyton figyeljük magunkat. Persze, rengeteg dolgon múlik még egy harmonikus párkapcsolat is, de az alapja mindennek az, mit hozunk magunkkal a felmenőinktől. Azon pedig lehet dolgozni.

Nyitókép: Shutterstock