Egy negyvenes nővel jársz? Odavész a fiatalságod!

Negyvenöt éves voltam, a születésnapomra készültem, és végtelen reménytelenséget éreztem. El is szégyelltem magam, hiszen itt a két gyönyörű gyerekem, mégis gombóccal a torkomban keltem reggel, a szemem égett a visszafojtott sírástól.

Magamhoz öleltem a gyerekeimet. Ők az életem értelmei, mégis felütötte magát a fejemben a kínzó gondolat: magányos vagyok, és az is maradok. Két gyerekkel esélyem sincs egy új kapcsolatra. Három éve váltunk el. Már túlnőttem azon a sebzett nőn, aki a válásom után voltam. Bizonyos estéken még azt is gondoltam: sokkal jobb nekünk így, hárman. Mostanában mégis fáj a tükörbe nézni, látni a ráncaimat, a keserűség faragta vonalakat a szám körül. Mintha megöregedett volna a szemem.

Régebben úgy szerettem a szemem, most pedig mintha cserben akarna hagyni. Hová lett a ragyogás?Aztán pár héttel a születésnapom után egy fiatal férfi maga elé engedett a boltban. Azt mondta, így legalább tovább nézhet... Zavarba jöttem, nem is válaszoltam, lehajtott fejjel eljöttem a pénztártól. Nem telt el két nap, és újra megláttam őt, mintha csak rám várt volna.  

Megint megszólított, annyira kedvesen, hogy udvariatlanságnak éreztem volna, ha szó nélkül otthagyom. Kicsit beszélgettünk, és - számomra is teljesen hihetetlenül - beleegyeztem, hogy másnap találkozzunk. Randim volt. Nekem. Egy legalább tíz évvel fiatalabb pasival. Elképesztő volt még a gondolat is, mégsem tudtam ellenállni. Aztán sok-sok randink lett - és kiderült, hogy tényleg fiatalabb nálam tíz évvel. Ám most már - közel egy évvel az első találkozás után - azt hiszem, ki merem mondani: szerelmesek vagyunk. A gyerekek is jó fejnek tartják, szívesen vannak vele.

Közeleg a negyvenhatodik születésnapom. Azt érzem, hogy most egészen más nő vagyok. Az, hogy a szerelmem és a gyerekeim együtt készülnek a szülinapomra, már önmagában is hatalmas ajándék. Csak azért nem volt felhőtlen a boldogságom, mert eddig nem ismerkedtem meg a párom szüleivel. Húztam-halasztottam, de ő azt mondta, most már muszáj találkoznunk. Azt sem tudtam, mit mondott el otthon rólam, tudják-e, hogy ennyivel idősebb vagyok...

Mindegy, megbeszéltük, hogy túlesünk rajta. Eldöntöttük, hogy szeretni fognak, és kész. Abban maradtunk, hogy a gyerekeket is visszük, így legalább rögtön egyben látnak minket. Kicsit ködösített, amikor megkérdeztem, hogy ugye mindent tudnak a szülei, de azért reménykedtem benne, hogy jól előkészítette a terepet. A gyerekekkel még ajándékkal is készültünk.

Forrás: Shutterstock

Szóval, elmentünk. Az anyukája nyitott ajtót. A fia nyakába ugrott, majd valami rendkívüli hidegséggel fogott velem kezet. Se tegeződés, se puszi. A gyerekeknek pedig be sem mutatkozott. Láttam, hogy bökdösi a férjét, amikor az próbál kedves lenni. Folyamatosan forgatta a szemeit. Rettenetes két óra volt. Szegény gyerekeim csöndesen nyelték az ételt, nekem nem ment le egy falat sem a torkomon, a szerelmem már-már kínosan igyekezett legalább egy kis nevetést kicsiholni. Sehol semmi.

Majd a kávénál jött, amit soha nem szerettem volna hallani: hogy ők unokát szeretnének, ezt igazán megérthetem. Sajátot, akinek a fiuk az apja. "Ne haragudj, fiam, de muszáj beszélni erről, nem nézhetjük tétlenül, hogy odavész a fiatalságod, és esetleg hiába kapkodsz tíz év múlva. Különben is, ki tudja, hol leszünk mi már akkor?" Majd válogatott gorombaságok jöttek, épp csak kicsit "becsomagolva" a koromról, a kapcsolatunk jövő nélküliségéről, és arról, hogy mit jelent vadidegen gyerekeket nevelni.

Megszakadt a szívem a gyerekek miatt, hogy mindezt hallották. Ott ültek megszeppenten, fogták az asztal alatt a kezem, és tudtam, hogy most ki kellene állnom magunkért. Rá kellene, hogy szóljak erre az asszonyra, hogy fogja vissza magát és ne sértegessen. Ám aztán azt gondoltam, ezt nem nekem kellene megtennem, hanem annak a férfinak, aki a szerelmemnek tartja magát és idehozott.

Ránéztem, és láttam, hogy majdnem sír. Megsajnáltam. Őt is, mindannyiunkat. Megfogtam a gyerekek kezét, hogy elinduljunk. Ő is felállt, eljött velünk. Az utcán átölelt, azt mondta, sajnálja. Nagyon szeret, és higgyem el, mindegy, hogy mit mondott az anyja, mi összetartozunk.  

Nem tudom, mi lesz. Most még rosszabb, mint tavaly ilyenkor. Nem, nem szakítottunk, vagy ilyesmi - de negyvenhat éves leszek. A szerelmem a gyerekeimmel készül a születésnapomra, mégis öregnek érzem magam. Épp tíz évvel öregebbnek, mint egy éve.

Márta történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek