Már nem várlak haza, kedvesem!

Kilépek a fürdőszobából. A sűrű pára úgy kavarog odabenn, mint valami misztikus köd. Mindennél jobban vágytam erre a forró zuhanyra, mert úgy érzem, ezzel lemostam magamról minden kételyt és fájdalmat. Most már „tisztán" tudok búcsút mondani neked.

Persze jól tudom, ennek semmi köze a meleg fürdőhöz. Nem a testem volt koszos, hanem a lelkemet nyomta egy súly. Hónapról hónapra, évről évre nehezebbé vált és szinte már megfulladtam tőle. Most azonban, ahogyan a forró vízsugár átjárt, valahogyan megvilágosodtam és rájöttem, nem kell egy életen át a hátamon cipelni ezt a terhet. Lerakhatom – ha úgy döntök. És én úgy döntök – már biztos vagyok benne.

Volt idő...

Volt idő, amikor el sem tudtam volna képzelni nélküled az életemet. Amikor egyek voltuk, amikor harmóniában éltünk magunkkal és egymással is. Hét év hosszú idő. Legalább is az én huszonhat évemhez képest. Te sem vagy sokkal idősebb. Az első nagy szerelem – túl a kamaszkori lángolásokon - az első együttélés, a közös felnőtté válás nagyon eggyé tudja olvasztani a párokat. Mintha valami láthatatlan fonál kötné őket össze. Minket biztosan. Jó érzés az elejére gondolni. Az első közös albérletünkre, az első számlák átutalására, az első munkahelyünkre. Ahogyan megterveztük hogyan osszuk be a fizetésünket. Így lettünk gyermekekből felnőttek. Megértünk, beértünk egymás mellett. Akkor még minden friss volt, új, izgalmas... és mindent meg akartunk osztani egymással. Egy helyre jártunk egyetemre, egy helyen dolgoztunk és szinte levegőt sem vettünk a másik nélkül. Ha valami külön programunk akadt – mert mondjuk te a srácokkal, én meg a csajokkal voltam éppen –, alig vártuk hogy hazaérjünk és újra lássuk egymást.

Forrás: Shutterstock

 

Ma már nem várlak haza...

Ma már nem várlak haza, kedvesem! Nehéz bevallanom, nehéz szembenéznem vele, de ez az igazság. Az évek alatt valahogy elkoptunk. Igen, ez a jó szó rá. Olyan ez, mint a kedvenc cipőd. Szereted, imádod, aztán az évek múlásával valahogy veszít a fényéből, tartásából, kifakul, lerúgod az orrát. Még mindig szereted, de már nem szívesen veszed fel. A szíved fáj érte, de végül mégis megválsz tőle. Régóta tudom a lelkem legmélyén, de eddig nem mertem szembenézni vele: a kapcsolatunk mára egy kitaposott, lerúgott orrú cipővé vált. Kényelmes, jól ismerem az előnyeit és hátrányait, pontosan tisztában vagyok vele, mit várhatok tőle, de már nem tesz boldoggá. Sőt! Napról napra egyre boldogtalanabb vagyok tőle. Miért? Fogalmam sincs. Nem furakodott közénk egy harmadik, nem vitatkozunk, mégis valahogy már nincs élet bennünk. Megszűntünk mi lenni. És jól tudom, te is így érzed. Nem véletlenül vagy egyre többet hol itt, hol ott. Nem véletlenül beszélgetünk egyre kevesebbet. Nem véletlenül nem érünk egymáshoz.

Elmúlt. Be kell látnunk. És el kell engednünk egymást. Nincs dráma, nincs velőtrázó kiabálás, nincs harag. Csak továbblépés van. Csendben, szomorúan, de méltósággal. Ne várjuk meg, hogy egy nap a fakó cipőt valamelyikünk már undorodva rúgja a sarokba!

 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek