Amit soha ne mondj egy kismamának: "Ennek a gyereknek kicsi a feje!"

A várandósság alatt a kismamának számos vizsgálatra kell elmennie. Én az ultrahangokat várom a legjobban. Ha tehetném, minden héten meglesném a gyermekemet. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha egy randevúra készülnék – ami azért is fura, mert hogyan lehet randevúzni valakivel, akivel egyébként a nap 24 órájában együtt vagy?

Ezen a gondolaton felkuncogok, de nincs mit tenni, én tényleg így élem meg. Imádom ezeket a „találkákat", ahol árgus szemekkel nézem a monitort és figyelem ŐT! Nézem a buksiját, a kis végtagjait, néha egészen muris dolgokat csinál.

Eddig az volt a legviccesebb, amikor a nemét próbálta kideríteni a doki. Sokáig nem akarta megmutatni, vajon fiú vagy lány, de a nőgyógyász arra tippelt, kislány. Aztán eljött a hivatalos idő is, amikor tüzetesebben szemügyre vette a szonográfus. Addigra mi már elkönyveltük, hogy lány, hiszen álló nap rosszul voltam – és ugye a lányokkal van rosszul a kismama. A férjem is beleélte magát teljesen a lányos apa szerepébe, így amikor a doki közölte, hogy itt bizony nyoma sincs kislánynak, apuka majdnem lefordult a székről.

Vár a babamozi

Mosolyognom kell az emlék hatására, majd a tőlem telhető gyorsasággal felhúzom a cipőmet. Vár a babamozi! Sokan butaságnak tartják az egészet, mi viszont alig várjuk, hogy ismét lássuk ŐT. Ráadásul ez egy viszonylag hosszú program, amelynek a végén fotót és felvételt is kapunk a látottakról. Én az arcára vagyok leginkább kíváncsi. Vajon milyen lesz? Mondjuk jobb lett volna, ha nem akkor megyünk a babamozira, amikor egyébként is esedékes a soron következő normál ultrahang is... de hát így alakult, ma kétszer randizunk. A kocsiban némán vigyorgunk mindketten. Ez egyébként konstans állapot, mióta megtudtuk, szülők leszünk.

Forrás: Shutterstock

A rendelőben a megadott időpontban kerülünk sorra. Felfekszem az asztalra, a lemeztelenített hasamra gél kerül. A vizsgálatot végző hölgy kimért, már-már morcos, nem az a mosolygós, "Gratulálok a kisbabájukhoz!" fajta. Oké, neki ez a munkája. Naponta tucatnyi bébit les meg az anyaméhben, biztosan unja már. Én viszont nem unom. Izgatottan várom a fejleményeket. A hölgy vadul húzogatja az ultrahangkészülék fejét rajtam, majd egy óvatlan pillanatban megböki az egyik ujjával a hasamat. Meglepetésemben kiszalad a számon egy „Ó!"

- Alszik – veti oda kissé rezignáltan a szakember. - Fel kéne ébreszteni. Enni kéne valami édeset.
Elmondom neki, hogy kalácsot reggeliztem mézzel, cirka 30 perce.

- Akkor menjen és lépcsőzzön kicsit – néz rám ellentmondást nem tűrő hangon és megtörli a készülék fejét. Kissé zavartan nézek a férjemre, akinek szintén nem áll össze a kép, de letörlöm magamról a zselét és az ajtó felé indulok.

Kint egymásra nézünk a férjemmel.

- Hol a lépcső? És meddig kell lépcsőzni szerinted? - kérdezem tőle, de ő épp úgy nem tudja a választ, mint én.

Keresünk egy lépcsőházat, majd elkezdjük szedni a fokokat. Néhány perc múlva már lihegek. Bár nem túl nagy a pocakom, magamhoz képest azért már méretes, nem vagyok vele olyan fitt. Két emeletet mászunk felfele, majd vissza. Ennyi csak elég lesz.

Újra a vizsgálóasztalon fekszem. A hölgy arca még mindig unott.

- Na, már jobb – mondja. - De így sem látunk belőle sokat. Megpróbálok képet készíteni az arcáról, de nagyon takarja - sóhajt szenvedve. Közben méricskél a géppel, ahogy a saját dokink is szokott.

- Kész – mondja kisvártatva, majd hozzáteszi mellékesen - Ennek a gyereknek kicsi a feje.

- Tessék! - könyökölök fel rémülten.

- Az átlagnál kisebb a koponyája – közli szűkszavúan.

- És ez mit jelent? - kérdezem, miközben lábon kihordok egy gyors infarktust.

- Honnan tudjam? Most látom ezt a gyereket először.

Feláll a székből és kisétál a rendelőből. Én megint felöltözöm és kétségbeesetten a férjemre nézek. Ő is hallgat. - Mi az, hogy kicsi a feje? - kérdezem tőle is. - És erről miért nem szólt a mi dokink? - már a sírás kerülget.

- Semmi baj nem lesz! - int nyugalomra a férjem. - Úgyis most megyünk a saját dokinkhoz, majd megkérdezzük.

Kiszédelgek a kocsihoz, miközben ezernyi borzalmas gondolat suhan át a fejemen. Megpróbálok nem pánikolni és semmi hülyeségre nem gondolni. Életem egyik leghosszabb órájának tűnik, amíg végre felfeküdhetek a saját orvosunk asztalára. Azéra, aki NEM most látja először ezt a gyereket.

Forrás: Shutterstock

A korábbi babamoziról hallgatunk. Kíváncsi vagyok, ő mit mond. Mosolyogva megerősít abban, hogy minden a legnagyobb rendben van. A magzatvíz megfelelő mennyiségű, a baba méretei, súlya is jó.

- És a feje? - bukik ki belőlem, mert nem bírom tovább. - Nem kicsi a feje? - kérdezem aggódva, majd bevallom, hogy a babamozis hölgy azt mondta, kisebb a gyermekem feje az átlagnál.

- Igen, az önök babjának kisebb a feje az átlagnál – kezdi. - De nézzen magára és a férjére... Az lenne fura, ha önöknek egy nagyfejű gyermekük lenne – nevet kedvesen. - Ön egy vékony magas nő hosszú végtagokkal, a férje ugyanilyen. Az arcuk pedig keskeny. Elég érdekes lenne, ha a szülők genetikája ellenére, a baba nagy, golyófejjel rendelkezne. A gyermekük pont olyan, mint önök. Cseppet se aggódjanak! - teszi a vállamra a kezét.

Megkönnyebbülve mosolyra húzódik a szám. A vékony, magas, hosszú végtagú, kisfejű férjemre pillantok, majd az fut át az agyamon, hogy tényleg elég nehéz neki is, meg nekem is kalapot, sapkát vásárolni.

Mi vagyunk a kisfejűék – könyvelem el magamban és megsimogatom a hasamat.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek