Ha rátelepszel a felnőtt gyerekedre, ne csodálkozz, ha egy idő után látni se akar majd!

Van az a szülő típus, aki képtelen elfogadni a tényt, hogy a gyereke felnőtt. Egy gyerek mindaddig gyerek marad, amíg a szülője él. Ez igaz. De el kell fogadni, hogy egy idő után felnő, és önálló élete lesz.

Van olyan szülő, aki ezt képtelen elfogadni. Senkinek sem könnyű, amikor a kirepülés időszaka elérkezik, de normális esetben egy idő után kialakul az új menetrend. Megváltozik a kapcsolat. Már nem a szülő lesz a minden, már nem az ő szava lesz a szentírás. És ez így van rendjén. Egy egészséges lelkű szülő tudja ezt, s útjára engedi a gyerekét. De, mi történik akkor, ha ez nem sikerül?

Van, hogy a szülő – és általában ez az anyákra jellemző – képtelen elfogadni, hogy a gyereke felnőtt lett. Képtelen elfogadni, hogy már nincs létjogosultsága az addigi viselkedésének. Rátelepszik a felnőtt csemetéjére és következetesen gyerekstátuszban akarja tartani. Ez egy nagyon mérgező helyzet, ami mindenkinek csak rossz érzéseket és pillanatokat tartogat.

A „gyerek" egy idő után teljesen meghasonlik, hiszen szereti a szülőjét. Szereti, de közben, minél régebb óta tart a helyzet, annál feszültebb. Teljesen jogosan, hiszen érzi, hogy nem fogadják el. Nem fogadják el, hogy felnőtt, hogy önálló életet él, nem fogadják el, hogy kirepült. És tapasztalja, hogy a szülő rátelepszik, fullasztóan, kontrollálóan. Ki akar törni, de fél, hogy megbántja azt, aki felnevelte, aki szereti, s akit ő is szeret. Elfojtja magában a haragot, mert nem tanították meg neki, hogy a szülőre is ér haragudni. Általában egy ideig tűr. Tűr, mert nem tudja, hogyan kell kezelni ezt a helyzetet. Tűr, mert nem tudja, hogyan kell jól csinálni. Tűr, mert nem akar konfrontálódni. De végül éppen ez lesz a robbanás kiváltó oka: az elfojtás. Érdemes rögtön az elején megbeszélni az ilyesmit, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha fáj. Egy ilyen történetben mindenképpen lesz vita, fájdalom, veszekedés. Azért, mert ha egy szülő, egy anya alapból ilyen, egyszerűen nem érti, miért baj az, amit csinál. Azért baj ez, mert a saját szorongását, kontrolláló hajlamát nem hajlandó tudatosítani. Ahogyan azt sem, hogy a másik ember kéréseinek és szuverenitásának figyelmen kívül hagyása, - ráadásul sorozatosan -, bántalmazó viselkedésnek számít.

Ebben az esetben törvényszerű lesz az összecsapás. S milyen szomorú ez, milyen paradox állapot! Nem ezzel kellene telnie értékes éveknek. De még a legbirkatürelműbb ember is eljut oda egy ponton, hogy elég.

Forrás: Shutterstock

Elég abból, hogy a kedves mama naponta felhívja: mostál fogat? Jól felöltöztél, nehogy megfázz! Vegyél sapkát mert tűz a nap! Ne járasd a ventillátort, mert megfázol. Főztem neked, gyere el érte. Vettem neked ruhákat. Tudom, hogy nem tartod a névnapod, és tudom, hogy utálod, de azért Isten éltessen! Ettél ma rendesen? Jaj, csak nehogy bajod legyen! Maradj csak a szokott helyeden, úgysem sikerül, ha belefogsz valami újba. És sorolhatnám. Ez, teszem azt egy negyvenvalahány éves ember esetében enyhén szólva is röhejes, siralmas és nagyon gáz. Jó megoldás sehogy sincs. Nagyon ritkán fordul elő, hogy az érintett felek mindannyian képesek a befogadásra, megértésre, változtatásra. A legtöbbször sértődés, mártírkodás a vége, ha a gyerek szólni mer, hogy ez neki így nem jó. Mert ilyen esetekben törvényszerűen jön a sértődött válasz:
De hát én csak jót akarok! Egy anyának a gyereke mindig a gyereke marad.És hiába próbálod elmagyarázni, hogy igen, a gyereke maradsz, de nem úgy, mint ötévesen. Hanem szuverén felnőttként, aki szereti az anyját, apját, de már önálló életet él. Felnőtt. Családja van.

Forrás: Shutterstock

Minél hosszabb ideig tart ez az egészségtelen rátelepedés és harc a határokért, a gyerek annál dühösebb lesz. Végül kenyértörésre kerül a sor, mert épeszű ember ezt nem viseli el a végletekig. Persze, próbálja - sokáig, szépen. Elmagyarázza. Kér. Próbál finoman határokat húzni. Sajnos azonban ilyen szülővel szemben ez édeskevés. Így aztán jönnek az egyre erőteljesebb kifakadások, aztán még üvöltésre is sor kerül. Talán eltelik némi idő, amíg nem is találkoznak. De aztán újból kezdődik minden, mert a gyerek szereti a szülőjét és megy.

A szülő is szereti a gyereket, csak nem jól. Fojt. Elszívja a levegőt. És sajnos ez egy idő után megmérgezi a szép pillanatokat is. Mindent. Mert hiába húz határokat a gyerek, ha a szülő azokat következetesen figyelmen kívül hagyja. Nagyon szomorú dolog ez. Így mennek tönkre értékes családi kapcsolatok.

Kedves rátelepedő szülők!

Dolgozzatok azon, hogy kiderítsétek, mi okozza bennetek ezt a fajta viselkedést! Oldjátok meg, mert ha nem teszitek, mindenkit megmérgeztek és elmartok magatok körül. Önmagatokat is. Nehéz elengedni a gyerekünket, ha felnőtt. De még nehezebb, ha ezt nem vesszük tudomásul és éppen ezzel üldözzük el.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek