Péterfy Bori: "Nincs ember aki sejtené, hogy mi várhat még ránk..."

Péterfy Bori nemcsak rocksztár, hanem ahogy maga is fogalmaz, egy rocksztár anyuka, aki csak harciasabb lett azáltal, hogy gyermekéért is küzdenie kell. Élete nyitott könyv, szó szerint, ugyanis tavasszal megjelent az életrajza, melyben kendőzetlen őszinteséggel, és eddig példátlan hangnemben beszél nőiességről, szexről és művészetről.

Nemcsak énekes, hanem színész is, akinek a színház a második otthona, és zenekara a második családja. Bori július 28-án pedig különleges jubileumra készül, ugyanis együttesével a Budapest Parkban, egy nagyszabású, számtalan vendéget felvonultató koncerten ünneplik a Péterfy Bori & Love Band 15. születésnapját.

Ha szeretnél jegyet nyerni a születésnapi koncertre, akkor kattints ide!

A koronavírus alapjaiban szabta át a jól megszokott életünket. Számodra mik a kapaszkodók?

– A családom, a barátaim és a munkám segítenek át a nehéz pillanatokon, de pont a munkám az, ami veszélybe került. Hónapokon át bezárva tartottak a színházak, nem is koncertezhettünk, és semmi garancia nincs arra, hogy ez nem fog ismét bekövetkezni. Mégis kapaszkodtam a színházba és most is elképesztő erőt ad, ha arra gondolok, hogy mennyi csodás előadásban játszhatok, legyen szó a Katonáról, az Átriumról, Mundruczó Kornél Proton Színházáról vagy Orlai Tibor társulatáról. És persze a zenekar és a koncertezés, ami mindig teletölt életenergiával.

Hogyan vészelted át azt az időszakot, amikor nem állhattál közönség elé?

– Nehezen, de így sem unatkoztam, mert van egy kisgyerekem, akivel a pandémia alatt rengeteg feladatunk volt. Mivel most alsós, így egyedül nem tudott boldogulni az online oktatás útvesztőjében, nekem kellett segítenem, vele tanulnom és sokszor tanítanom is. Nagyon megterhelő időszak volt ez szerintem minden szülő számára.

Tavasszal megjelent az életrajzi könyved, a Borikönyv. A lezárások alatt született meg ennek az ötlete?

– Már a pandémia előtt elkezdtük a munkát, de a koronavírus ezt is keresztülhúzta. Egy fiatal írónővel, Tóth Júlia Évával és Stark Attila grafikussal hárman álltunk neki, de a lezárások idején mindenki és minden elérhetetlen volt. Nem beszélve arról, hogy az emberek pszichés állapota is romokban hevert, így nem igazán tudtunk haladni. Ha nincs a vírus, szerintem egy év alatt megcsináljuk, így viszont két évig húzódott. Hatalmas munka volt, ezért is örülök, hogy kizárólag nagyon pozitív visszajelzéseket kapok.

Nehéz volt felszínre hozni az egykori, esetenként fájó emlékeket?

– A Borikönyv számomra egy érdekes út, egy nyomozás volt. Sosem spóroltam meg a személyiségfejlődésbe fektetett munkát, folyamatosan próbálom megérteni és fejleszteni magamat, de a könyv mégis tudott újdonsággal, új felismeréssel szolgálni. Az olvasói visszajelzések pedig arról tanúskodnak, hogy nem nagyon volt még arra példa itthon, hogy egy nő ilyen őszinte és kemény, eddig csak a férfiakra jellemző hangnemben szólaljon meg és beszéljen saját magáról, a múltjáról, az alkotásról, a szexről, a párkapcsolatokról. És nem mellesleg egy hiánypótló korrajz az elmúlt 30 év színházi és zenei életéről.

Nem téptél fel régi sebeket?

– Dehogynem! De színpadra is azért megyek, hogy a sebeimet újra és újra felszakítsam, mert ettől izgalmas és élő a színház és a koncertezés, ezért képes hatni, megmozgatni és elérni az embereket. A néző azért jön a színházba, hogy lássa, amint a színész elszenvedi ugyanazokat a sebeket, mint amiket ő is megszerzett az élete során, és lássa, más hogyan küzd meg a fájdalommal, hogyan változtatja meg az embert a saját traumája. Egy festmény is fájdalomból születik, úgy hogy valaki szembe mert nézni a saját múltjával, feltépte azokat a bizonyos sebeket, kitárta a szívét és odafestette a lelkét a vászonra.

Ha valaki így éli az életét, az nem emészti fel egy idő után?

– Művésznek lenni nem sétagalopp. (nevet)

Szokták mondani, hogy egy színházi szerep, egy próbafolyamat olyan, mint egy terápia.

– Sokszor tényleg nagyon közel vagyunk a pszichológiához, hiszen olyan mélységeiben próbáljuk felfejteni, megismerni a szereplők jellemét, lelkivilágát, és eközben a sajátunkét és a kollégákét is, hogy ez felér egy terápiával.

Hiszel a zene, a művészet gyógyító erejében? Mert nemcsak nektek színészeknek adhat sokat, hanem annak is, aki néz vagy hallgat titeket.

– Zene nélkül nem lehetne létezni. A művészet lényege, hogy az életet élhetővé tegye, mert különben nem lenne más, csak a túlélésért folytatott küzdelem. A művészet nemcsak tanít, hanem szórakoztat is. Nem a boldogság a legcsodálatosabb dolog, amit keresünk egy életen át? Minden olyan perc aranyat ér, amit a közönség nevetéssel tölt.

Ha már a közönség szóba került. Várod a zenekarod születésnapi koncertjét?

– Nagyon, ez az egyik olyan pont most a sötét hétköznapokban, amelybe bele tudok kapaszkodni. Rengeteg vendéget hívtunk a Budapest Parkba, olyan embereket, akik fontosak a zenekar életében. Közös ünneplésre készülünk, ahol ott lesznek azok a rajongóink is, akik az elmúlt 15 évben végig mellettünk álltak.

Gondoltad volna, hogy ez egy ilyen hosszan, 15 éven át tartó, szinte végig sikertörténet lesz?

– Persze! Mert nagyon jók vagyunk. (nevet)

Forrás: Pandur-B.Norbert

Sokan rácsodálkoznak arra, hogy énekesnőként színészi feladatokat is vállalsz, mert nem ismerik a színpadi munkásságodat. Zavar ez téged? Hogyan gondolsz te saját magadra?

– Egyáltalán nem zavar. Én alkotó ember vagyok, aki most az életrajzi könyvével íróként is kipróbálta magát, de nem hiszem, hogy letérnék a tőlem jól megszokott útról, maradok énekesnő és színésznő.

Lett volna választási lehetőséged, vagy számodra úgymond kőbe volt vésve a művészi pálya?

– A szüleim nem akartak engem egyik irányba sem terelni, viszont abban segítettek, hogy felszínre tudjam hozni a bennem szunnyadó képességeket és tehetséget. Művészcsaládból származom, ami sok tekintetben áldás, de mint mindennek, ennek is vannak árnyoldalai. Az idegrendszerem például sokkal érzékenyebb lett, fogékony vagyok a társadalmi problémákra, az emberi sorsokra és az igazságtalanságra, és közben sokszor védtelennek érzem magam a butasággal, a gonoszsággal és a világ mocskával szemben. Szeretetben, egy védő és óvó közegben nőttem fel, amelyért örökké hálás leszek.

Sosem bántad meg, hogy erre a pályára léptél?

– Sok buktató volt és lesz is még, sok nehézséggel kell megküzdenem, de nem bántam meg.

Még a covid alatt sem?

– A vírus óta sokkal nagyobb bajok is vannak, szinte már alig emlékszem a covidra. Azt viszont nem tudom elmondani, hogy nyomtalanul eltűnt volna, mert érzem, hogy megváltoztatott és elvett tőlem valamit. A karrierem során most vagyok a legjobb állapotban, beért az a rengeteg munka, amit az elmúlt évtizedekben befektettem, most állt egybe a tehetség és a tapasztalat, és most vagyok az energiáim csúcsán.

– A szakmában is csúcson lehetnék, mégsem vagyok megbecsülve. Sem színészként, sem zenészként, és az elmúlt években alapjaiban kérdőjeleződött meg, hogy szükség van-e ránk művészekre. A közönség próbálja tartani bennünk a lelket, de borzasztó nehéz ebben a bizonytalanságban létezni.

Nem is látod, hogy hol leszel tíz-tizenöt év múlva?

– Ideális esetben abszolút látnám, hogy hol leszek és mit fogok csinálni, de most nem a jövőmért, hanem a jelenünkért aggódom. Ezt a mostani szörnyű időszakot sem tudta senki sem megjósolni, nincs ember aki sejtené, hogy mi várhat még ránk.

Anyaként borzasztó lehet egy ilyen helyzet.

– Már nemcsak magamért, hanem a gyermekemért is harcolok. Az anyatigris vagy anyaoroszlán kifejezés nagyon találó, rám és a többi nőre, anyára egyaránt jellemző. Egy nő szerintem még elszántabb, eszeveszettebb és erősebb lesz, ha van gyereke, akiért küzdenie kell.

Megfordult esetleg a fejedben, hogy a szülés után ne térj vissza a színpadra?

– Úristen, dehogy! Ez elképzelhetetlen lett volna. Ki nevelte volna fel akkor a gyermekemet? Egy boldogtalan, frusztrált nő?

Tudatos vagy inkább ösztönös anya vagy?

– Ösztönös és túlizgulok mindent. Aggódom és szorongok, de próbálom leplezni, hogy mennyire féltem a gyermekemet. Nem szeretném, hogy bármi baj érje. Hiszek abban, hogy ha egy gyermek szerető közegben nő fel, akkor a nevelés során elrontani semmit sem lehet. Nincs olyan, hogy ideális anya, mindenki hibázik, és én sem vagyok tökéletes. Egyszerűen olyan anyja akarok lenni a gyerekemnek, amilyen most is vagyok, amilyen én magam vagyok, egy rocksztár anyuka. Nincs ennél menőbb dolog. (nevet)

Nem is kételkedsz magadban?

– Teljesen normális, ha néha elveszítjük magunkat. Mindenki kételkedik magában, de ez viszi az embert előre. Most nagyon rossz minden és nem tagadom, az utóbbi időben eléggé pesszimista lettem, de töretlen az emberekbe vetett hitem. Próbálok azokra figyelni, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, hasonló értékek mentén képzeljük el az életünket és a világot, ahol most sajnos a sötét erők uralkodnak. Kell történnie valami változásnak, és bízom benne, hogy bármi is lesz, az jó irányba indul, mert nem lehet ennél rosszabb. Az nem lehet.

Nyitókép: Péterfy Bori 

Ezek is érdekelhetnek