Ha boldog akarsz lenni, mondj le a szerelemről!
"És akkor te nem is vagy szerelmes a vőlegényedbe?" - kapott el két akta között a gyakornokunk. Vettem egy nagy levegőt, és a legmeggyőzőbb "hagyjál már" mosolyommal próbáltam jelezni, hogy már a kérdést sem értem.
Pontosabban csak nem akarom. Persze tisztában voltam a megmásíthatatlan igazsággal, hogy a kérdező és közöttem 12 év korkülönbség feszül. Hiába nem olyan sok az, ha ő még - a 20 éves, angyalian kerekded arcocskájával, és az ártatlanul csillogó szemeivel - nem ért engem. Sőt, ha hinnék a tündérmesékben, akkor azt mondanám, hogy soha nem is fog, de én már tudom: nincsenek tündérmesék, és daliás hercegek sem.
Így aztán én azt vallom (nem kell mindenkinek egyetérteni), hogy a szerelem önmagában vajmi kevés a boldogsághoz. Kétség nem fér hozzá, hogy a legtöbben azt gondolják: csupán csak kiégtem. Nem, nem égtem ki. Viszont beláttam, hogy azok a férfiak, akikbe rendre belezúgok, általában nem nekem valóak - viszont a poklok poklát élem át velük. De nyilván csak azután, hogy végigjártuk a 7. mennyország különböző szintjeit: az első pár hét - olykor hónap - gyönyörű. Maga a földi Paradicsom, minden mesebeli ízével, illatával, csodájával.
Aztán, amikor kezdenéd elhinni, hogy ez tényleg a valóság, és kezded beadni a derekad, hogy egye fene, tényleg igazuk van a brazil szappanoperákon felnőtt barátnőidnek, akkor valami változik. Már éppen kezdtem volna beleringatni magam a kellemesen negédes gyönyörbe, hogy mi kivételes pár leszünk, mikor jött a pofára esés.
Először rádöbbentem, hogy nem tudnak felelősséget vállalni, aztán felfogtam, hogy gőzük sincs az életről: nem értik, hogy miért kellene tervezni, célokat kitűzni. És azt sem, hogy a sárga csekk nem battyog el a postára, és nem adja fel magát. Szerintük bőven elég, hogy szeretik az életet, az őrültségeket, a jó borokat és a finom főztömet. És persze azt sem értik, miért csinálok ügyet abból, hogy harminc x évesen lövésük sincs az érzelmi intelligencia fogalmáról.
Ilyenkor mindegyik csak nézett rám, tágra nyílt bociszemekkel, hogy miről beszélek... Aztán rájöttem, hogy nekik nem is kell érteniük. Nekem kell belátnom, hogy az a bizsergető, fellegek közé repítős érzelemcsomag, amit én szerelemnek hívok, valójában nem élhető. Egyszerűen nem a boldogság, hanem a szenvedés záloga.
Így aztán - bár olykor baromi nehéz, mert időnként még megtalál ez a típus - beláttam, hogy ha hosszú távú boldogságot szeretnék (ami az én olvasatomban kéz a kézben jár a harmóniával), akkor le kell mondanom a szerelem mítoszáról.
Természetesen ezt nem mondhattam a cserfes, húszéves kolleginának. Egy fiatal lánynak, akinek még az a dolga, hogy higgyen a tündérmesékben, és abban, hogy a Nagybetűs Szenvedélyes Szerelem elhozza a boldogságot. Így aztán próbáltam finoman, de azért őszintén a tudtára adni, hogy szerelmes vagyok a vőlegényembe - aki azóta már tíz éve a férjem és a lányaim apukája - de nem azzal a mindent elsöprő szenvedéllyel. Nem. Sokkal inkább egy harmincas, érett nő nyugalmával. Egy kiforrott, ha úgy tetszik, kitombolt lélekkel. És attól, hogy a legtöbben a szerelmet az áradó szenvedéllyel azonosítják, még igenis szerelem az is, ami lágy, meleget adó, kiegyensúlyozott parázzsal ég. De ezt csak később tanulja meg az ember teljes szívből megélni - nem húszévesen.
Igen, vallom, hogy a nőknek is szükségük van arra, hogy kitombolják magukat, járják a saját útjukat. Legyenek önállóak, és legyenek tisztában az értékeikkel. Ahogy azzal is, hogy mit ér meg nekik egy pasi - vagy, hogy mit nem...
A történetet Baranyai Kata jegyezte le.
Nyitókép: Shutterstock