Olyan klassz nő vagy, nem is értem, miért nem kellesz senkinek?

Ha az ember hosszú ideig egyedül van, nehéz nem rágörcsölni a párkeresésre. Ráadásul nem könnyíti meg a helyzetet a környezetünk, de sokszor a saját családunk sem. És van, hogy a szingliség csalódások sorozata miatt, vagy bármilyen más indokból meghozott döntés eredménye. Akad, akinek tökéletesen megfelel ez az állapot.

De mi van akkor, ha telnek az évek, és még mindig egyedül, magányosan élünk? Mi van akkor, ha ez nem döntés eredménye, hanem a kényszeré? Ha azért maradunk egyedül, mert nem sikerültek a próbálkozásaink, és feladjuk? Mi van akkor, ha hiába keresgélünk, valahol mindig elakad a történet?
Az ember kutat, keres, eljár ide-oda, próbál ismerkedni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül és jól működik, szuper! Ha sikerül, de nem jó, meg lehet nézni, miért nem? Lehet belőle tanulni. De még ekkor is egyedül maradunk. Próbálunk megbirkózni a helyzettel és próbálkozunk újra és újra.

Egy idő után beszáll a történetbe a családunk és a barátaink is. Elkezdik találgatni, vajon mi lehet velünk a baj. Mert sajnos, az alapállás túl sokszor ez. Hogy biztosan azért vagyunk még egyedül, mert valamit nem jól csinálunk. Vagy ha mégis, akkor meg mi a fenéért nem kellünk senkinek? Ha meg nekünk nem kellenek a jelöltek, akkor pláne velünk van a baj. Túl válogatósak vagyunk. Hányszor megkaptam ezt! Egy idő után rettenetesen idegesítő és frusztráló, hogy állanódan magyarázkodni kell. Az baj, ha tudom, mit akarok és mit nem? Az is baj, ha igényes vagyok önmagammal és a másikkal szemben is, és nem érem be félmegoldásokkal? Az baj, ha nem akarok megalkudni? Legalábbis a sarkalatos, legfontosabb dolgokban nem. Mert lehet közös nevezőt keresni, de olyan dolgokban, ami ellen a lelkem ösztönösen tiltakozik, tilos. Mert nem lesz jó. Sőt! Persze mondhatjuk, hogy tapasztalatszerzésnek jó lesz, de egy idő után, ha változik az ember, ezeket is elengedi.

Az egyedüllét évei alatt egy idő után kifejezetten idegesítettek a környezetemben lévő jóakaróim. A családom, a barátaim. Akik folyton kérdéseket tettek fel, folyton rám akartak tukmálni mindenféle pasikat. Az igazság az, hogy az effajta kérdésekkel nem könnyítik meg az ember dolgát. Sőt! Biztosan sokak számára ismerős a kérdéskör.

Forrás: Shutterstock

Nem hiányzik a szex? Legalább feküdj össze valakivel! Társkeresőre regisztráltál már? Miért nem teszed kicsit alacsonyabbra a lécet? Túl nagyok az elvárásaid. Miért nem nézel szét a környezetedben? Biztos találsz ott valakit.

És a két kedvencem, amivel a világból ki lehetett volna kergetni: Mikor fogsz gyereket szülni, nem félsz, hogy túl öreg leszel? Hogy kifutsz az időből? Nem félsz attól, hogy egyedül öregszel meg?

Először próbáltam udvariasan felelni, meg magyarázkodni. Aztán egyre jobban elegem lett. Már nem magyarázkodtam. Elvégre ez az én életem! Mindenki a sajátját intézze, és söprögessen a saját háza táján, biztosan van mit. Meg aztán könyörgöm, hogyne féltem volna?! A legmélyebb félelem volt az, hogy egyedül maradok.

Küzdöttem. Próbálkoztam. Kínlódtam. Megpróbáltam lejjebb adni, de még rosszabb lett. Egy darabig adtam esélyt ott is, ahol az első pillanatban láttam, hogy fölösleges, csak ne süssék már rám, hogy erre sem vagyok hajlandó. Végül ezt is befejeztem. Ha láttam, hogy halva született az egész, bele sem léptem. Elfáradtam, keserű lettem és szomorú. Nem tudtam elfogadni, hogy esetleg egyedül maradok. Azért megkértem mindenkit, fejezzék be az ostoba kérdéseket, a hibáztatásomat és legfőképpen hagyják abba a kerítést.

Mikor elértem a legmélyebb pontot a lelkemben, fókuszt váltottam. Azt mondtam magamnak: oké, rendben, lehet, hogy egyedül maradsz. És akkor mi van? Megtettél mindent? Próbálkoztál? Igen. Akkor ennyi volt. Akkor most barátkozz meg a gondolattal, mert muszáj.

Elkezdtem egyedül eljárni ide-oda. Rendezvényekre, koncertekre, kiállításokra. Elmentem mindenféle programra, amiről azt gondoltam, érdekel, feltölthet. Elvárások nélkül érkeztem mindenhova. Csak arra koncentráltam, hogy jól érezzem magam. Ahol nem volt jó, onnan eljöttem. Ahol jó volt, ott töltekeztem.

Forrás: Shutterstock

Sokat bicikliztem, jártam a természetet, ücsörögtem a folyónál. Rengeteget olvastam, filmeket néztem, elkezdtem alkotni. Kényeztettem magam, illatos fürdőt vettem, mindig égtek a mécsesek; berendezkedtem az egyedüllétre. Szépen lassan elkezdtem élvezni. Feloldódtam az egészben. A lelkem legmélye is elfogadta, talán egyedül maradok. Békére leltem. Azt nem mondom, hogy nem lappangott bennem mélyen egy kis szomorúság, de béke volt bennem. Már nem görcsöltem, csak éltem az életemet. Már nem idegesített, ha valaki azt mondta, engedd el, akkor majd sikerül.

Elengedni könnyű. Az odáig vezető út a nehéz.Mert, ha vágyunk valamire és túl sokáig nem kapjuk meg, és nem értjük, miért, ordít bennünk az igazságtalanság érzése. Nagyon el akarjuk engedni, de hát nem megy, mert szenvedünk. Idő kell, hogy megérkezzünk az elengedés állapotába. S bármilyen hihetetlen, ekkor történnek a csodák. Ekkor érkezik a szerelem, a várva várt társ, s abban a pillanatban mindent megértünk.

Az egész addigi út fényesen világossá válik. Minden tapasztalás, minden perc kellett ahhoz, hogy az elengedés laza állapotába kerülve, önmagunkat rendezve kiküldhessük hívó jelünket a világba. Válasz érkezik. Mindig.

Velem is így történt. Kiküldtem a jelet és elengedtem. Nem gondoltam rá, csak élveztem az életemet. S ekkor rám talált a szerelem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek