Egy találkozás, egy csók, ami 44 évesen is képes megváltoztatni mindent

Kiszállok a kádból és megtörölközöm. Ahogy meztelenül megállok az egész alakos tükör előtt belém nyíllal a felismerés, hogy az elmúlt huszonöt év alatt soha senki más nem érintett meg, csak Krisztián. Ettől valamiért pánikolni kezdek. Egy másik, idegen kéz a testemen, egy idegen száj az ajkaimon... Magamra tekerem a törölközőt és a szobába megyek. Hanyatt fekszem az ágyon és percekig mélyeket lélegzem, míg megnyugszom kissé.

Felkelek, belebújok a fehér ruhámba, felteszek egy leheletnyi sminket és megfésülködöm. Ránézek az órára. Indulnom kellene. Azt kérte az utolsó üzenetében, hogy már ne beszéljünk addig. Egyszerűen kopogjak be a szobájába pontban délután ötkor. Öt óra lesz három perc múlva. Belebújok a magas sarkú szandálomba, és kilépek a szállodai szobám ajtaján.

Annyira remegek, hogy meg kell támaszkodnom a falnál. Mély levegőt veszek. Még egyet. Elindulok. Néhány lépés után úgy érzem, nem tartanak meg a lábaim. Leveszem a magas sarkú szandált, visszalépek a szobámhoz, kinyitom az ajtaját és bedobom őket a kis előtérbe. Visszalépek a folyosóra, immár mezítláb. A szállodai puha szőnyeg a meztelen talpam alá simul. Nem tudom miért, de valahogy megnyugtató érzés. Remélem, nem futok össze senkivel. Majdnem bokáig érő fehér ruhában, furcsa, égő, szinte lázas tekintettel, remegve, mezítláb. Hosszú a folyosó, jobbra-balra ajtók nyílnak.

Keresem a szobaszámot. A Hatvankilencest. Elmosolyodom. Képes volt megszerezni pont azt. Mert az a kedvenc számunk. Minden lépéssel egyre gyorsabb ütemben ver a szívem. Olyan érzésem van, mintha nem is járnék, hanem lebegnék. Megállok egy pillanatra, megint mély levegőt veszek. Egyszerre van bennem az érzés, hogy legszívesebben rohannék, hogy mielőbb láthassam, de jobb lenne minél lassabban menni, mert annyira izgulok. Lenézek a meztelen lábamra. Jól mutat a piros körömlakkom a meleg sötétbarna szőnyegen. Elmosolyodom erre a gondolatra. Mert olyan hiábavaló és olyan normális. Vagyis, pont, hogy nem normális. Még egy mély levegő, elindulok. Szemem a fényes sivatagi homokra hasonlító színű ajtókon.

Harmincegyes. Megállok egy pillanatra, majd újra elmosolyodom. Egy boldog prímszám! Boldog. Még tizenkilenc ajtó. Ennyi választ el tőle. Ennyi választ el a boldogságtól. Már nem tétovázom. Egyre gyorsabban lépdelek. Mezítláb. A csokoládébarna puha szőnyegen. Érzem, ahogy fehér hosszú ruhám meglibben a lábaim körül. Az ajtók elmosódnak előttem. Hirtelen meglátom. Hatvankilenc. Sötét, fényes csokoládébarna számok a szépia színű ajtón. Megállok. Megint kapkodom a levegőt. A szívem a mellkasomnak csapódik, mindkét fülemben hallom a dobogását. Már nem törődöm vele.

Türelmetlen vagyok. Látni akarom. Most. Azonnal! Bekopogok. Az ajtó rögtön nyílik - még el sem hal a kopogás hangja -, mintha ott állt volna mögötte, arra várva, hogy megérkezzem. A vérem hirtelen tűforróvá válik, áttüzesíti a bőröm, és az orcámat mintha apró lángnyelvek simogatnák egy puha ecsettel. Az ajtó teljesen feltárul és ott áll Ő. A szemem próbálja befogadni a látványt. Minden egyszerre éles és elmosódott. A pólója izmos, kerek vállára feszül. Halvány szürke. Az elején mintha egy graffiti lenne. Színes. Hosszú nadrág van rajta. És mezítláb van Ő is. Keze az ajtón. A kézfeje. Gyönyörű. Hosszú ujjai. Megrázom a fejem. Képtelen vagyok felfogni, hogy teljes valójában ott áll. Biztosan belépek - bár nem tudatosul bennem a mozdulat -, de hallom, ahogy becsukódik az ajtó és a szobában találom magam.

Nem tudok megmozdulni, így csak állok ott. Ő meg ott áll előttem. Maximum ötven centire. Sose láttam még élőben. Sose voltam még ilyen közel hozzá. Hallom a saját zihálásom. És hallom az övét is. Felemelem a fejem. Összekapcsolódik a tekintetünk. Írisze zöldjében aranyszín pettyek szikráznak. Pupillája hatalmas, mélyfekete. Beleveszek a szemeibe. A levegő a mellkasomban reked. Nem tudok lélegezni. Érzem, Ő sem lélegzik. Az összes sejtem valami furcsán rezonál, a gyomrom lassan liftezik, mintha belülről simogatna. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már nem csak a mellkasomban érzem, hanem a torkomban és a nyakam két oldalán is. A gerincem mentén olyan érzetek járnak fel s alá, amiket még sosem tapasztaltam. Mindenem bizsereg.

Nem tudom, mennyi idő telik el így. Tíz másodperc? Vagy két perc? Közelebb lép hozzám, hirtelen kiszakad belőlem a levegő és ugyanebben a pillanatban megérzem forró leheletét az arcomon. Egyszerre lélegzünk. Gyors, kapkodó ütemben. Arca néhány centivel még közelebb kerül az enyémhez, miközben továbbra is fogva tartja a tekintetem. Elmosolyodik. Széles, őszinte boldog mosollyal, amitől a szívem még jobban meglódul. Visszamosolyogok. Nem tudok megszólalni. Érzem, Ő sem tud beszélni. Még mindig képtelen az agyam feldolgozni, hogy itt van, hogy itt vagyok. A szívem fényévekkel az agyam előtt jár. Két tenyerét az arcomra simítja. Ebben a pillanatban érzem, elvesztem. Vagy megkerültem. Vagy mindkettő.

Forrás: Shutterstock

Nézem a gyönyörű, érzéki száját. Önkéntelenül megnyalom az ajkaimat. Az izmaim cseppfolyóssá válnak, mindenem remeg. Már csak néhány centire van egymástól az arcunk és én még mindig képtelen vagyok becsukni a szemem. Iszom a látványt. Széles járomcsontját, a homlokát, a különös színű szemét, ahogy puha árnyékot vet rá a szempillája. Pontosan látom és érzem, ugyanaz megy benne végbe, mint bennem. Ez egyszerre hat rám őrülten izgatóan és egyszerre nyugtat meg. Mintha az egész világ kifordulna a négy sarkából és valahogy mégis pont így van a legnagyobb rendben. Most van rendben. Átáramlanak rajtam az érzései és elkeverednek, összesimulnak az enyémekkel. Szinte érzem, ahogy gyengéden egymásba folyunk, mint a tenger lágy hullámai.

Ebben a pillanatban izzó vágy lobban a szemében és mély, gyönyörű érzelmek kavalkádja örvénylik a vágylángok körül. Amit látok, érzékelek, tükre az enyémnek.  

Majd hirtelen megérzem a hezitálását. És tudom, nem azért habozik, hogy a pillanatot nyújtsa, és nem is azért, mert nem biztos abban, hogy fogok reagálni. Azért toppan meg egy pillanatra, mert pontosan érzi, tudja, ahogy én is, hogy abban a pillanatban, amikor az ajka az enyémhez ér, onnan már nem lesz visszaút. Az én szívem dönt és azonnal érzékelem, ahogy benne a hezitálás lágy köddé válik, majd szertefoszlik. Még közelebb hajol felém és én becsukom a szemem. Megérzem a forró leheletét az ajkaimtól alig néhány milliméterre. Vágyat sóhajtok. A szája a számra simul. Az ajka puha, meleg, izgató.

Hozzásimítom az enyémet. Mintha az egész mindenség egy hatalmas tűzijátékká válna és millió apró fényszikraként repkedne, majd hullana alá, miközben én velük együtt emelkedem és zuhanok. Ajkaim az övével együtt lassan nyílnak és ahogy a csók egyre mélyebb lesz, egyre érzékibb, vágyó, szenvedélyes úgy simulunk egyre jobban egymáshoz. A szívem átlüktet a bőrömön és pont így érzem az övét is. Olyan gyorsan ver mindkettő, mintha valami természetfölötti erő az élet ritmusát dobolná bennünk. Tenyere félig az arcomon a fülemnél és hozzáér a nyakamhoz. Kezének bőre alatt lángol az enyém. Tűz van bennem mindenhol és érzem az övét is. Mintha izzó lángcsóvák lennénk, amelyek egymás tüzét táplálják.

Ahogy ebben a tüzes forróságban összefonódom vele, hirtelen megérzem az illatát. A sok érzékelés közt, talán csak most jut el az agyamig és onnan egyenesen szétárad bennem. Soha nem éreztem még, mégis olyan otthonos, mintha mindig is bennem lett volna. Ismeretlen, de mégis, mintha a sejtjeimbe lenne kódolva. A legszebb illatnak érzem, amit valaha éreztem.

Elborítanak az érzések. Minden simogató szó, meghittség, vágy, izzás, bizalom, elfogadás, kalandvágy, szenvedély, szeretet, izgalom, veszély, őrület, ami az elmúlt hosszú hetekben kialakult köztünk egyszerre van benne ajkaink érzéki, néma vallomásában. Teljesen átadom magam neki, hagyom, hogy magával ragadjon, súlytalanul lebegek és tudom, valóban, innen már nincs visszaút.

És ahogy a karjaiban tart és én hozzásimulok, ahogy teljesen egybeolvadunk ebbe a hosszú, forró csókban, hirtelen minden félelmem, kétségem megszűnik és az összes kérdésre, amelyeket sosem tettem fel, választ kapok. Olyan a csókja, mint egy esszencia. A szerelem esszenciája. És érzem, tudom, végre hazaértem, hogy mostantól nekem az az otthon, ahol Ő van.

Nyitókép: Shutterstock

Előző
  • 1
  • 2
Következő
Ezek is érdekelhetnek