Ebéd a hűtőben, kulcs a nyakban - így teltek az iskolaszünetek gyerekkoromban

Hova tűntek a kulcsos gyerekek? Manapság mit csinálnak a szülők egész nyáron a srácaikkal? Nem tudom, mert nincs családom, így engem nem érint most ez a kérdés. De emlékszem, hogy az én gyerekkoromban hogyan ment ez. Ebéd a hűtőben, kulcs a nyakban – így teltek az iskolaszünetek hosszú hetei.

Végtelen szabadság

A szüleim egész nyáron dolgoztak, ez maradt meg bennem leginkább. A nagyszüleim meg vidéken éltek. Néha levittek hozzájuk egy-egy hétre, meg aztán apámékkal is nyaraltam egy kicsit a vállalati üdülőben, de a nyári szünet zömét mégis a budapesti panelek árnyékában töltöttem, több hozzám hasonló gyerekkel bandába verődve. Mind kulcsos gyerekek voltunk. Te tudod, hogy ez mit jelent? Amikor a szülők dolgoznak, így te egész nap azt csinálsz, amit akarsz. Nem felügyel senki. Nem szól a dolgaidba senki. Az anyád hagy egy fazék paprikás krumplit a hűtőben ebédre, amit majd a gázon meg kell melegíteni a piros kis lábosban – ezt majd ellenőrzi is, mert az fontos, hogy főtt ételt egyél! –, ám ezt leszámítva egész nyáron a magad ura vagy. Kapsz egy lakáskulcsot, amit általában a nyakadba akasztanak, nehogy kiessen a zsebedből, így szabadon jöhetsz-mehetsz – innen is származik az elnevezés: kulcsos gyerek.

Persze akkoriban még más világ volt. Szinte alig akadt forgalom az utakon és sokkal kevesebb bűntény történt – vagy csak nem hallottunk azokról. Mindenesetre az biztos, hogy soha nem éreztem azt, hogy amit a szüleim tesznek, az felelőtlenség. Hogy nem vigyáznak rám. Hogy elhanyagolnak.

Sőt, amikor megkaptam életem első lakáskulcsát, az számomra olyan volt, mint az első lépés a felnőtté válás útján. Büszke voltam rá, hiszen akkoriban a kulcsos gyerekek voltak a legmenőbb arcok. Nekik igazából mindent lehetett. Akkor keltek, amikor akartak, Akkor ettek, amikor akartak. Egész nap a játszótéren lóghattak. Felmehettek egymáshoz. És soha, senkitől nem kellett engedélyt kérniük semmihez. Pöpec.

Teljes kontroll

A minap az egyik ismerősömmel összefutottam az utcán. Éppen a tízéves gyerekért ment a suliba. Kicsit beszélgettünk és kiderült, hogy az ő lánya még sosem ment egyedül iskolába vagy jött onnan haza. A különórákra is midig elkíséri valaki. Nyáron pedig vagy valamilyen tábort szerveznek neki vagy a nagyszülők, rokonok, barátok vigyáznak rá. De nemcsak rájuk jellemző a gyerek teljes kontrollálása, hanem szinte mindenkire a környezetükben. Pedig ő is kulcsos gyerek volt egykor. Érdekes dolog ez, így rá is kérdeztem nála. Ő pedig azt felelte, ez már egy egészen más Budapest. Talán vidéken merne kulcsot adni a gyereknek, el merné engedni egyedül a suliba, a játszótérre, de itt, a fővárosban? Nem, majd esetleg 5-6 év múlva.

Ezt hallva pedig elgondolkodtam pár dolgon. Például, hogy az ismerősöm valójában kiben nem bízik? A világban vagy inkább a saját gyerekében? Illetve, hogy vajon a mi szüleink rontották el anno, és ők voltak felelőtlenek vagy a mai szülők túlzottan kontrollmániásak? És egyáltalán, hogyan fog önállósodni az a gyerek, aki 15-16 éves koráig egy lépést sem tehet az anyja vigyázó tekintete nélkül?

K. Dani történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock