Köddé vált lovagok, avagy a ki nem mondott szakítás
Ha már nem akarunk folytatni egy románcot, számtalan lehetőségünk van, hogy a másik tudtára adjuk. Akik nem elég egyenesek a személyes beszélgetéshez, azok telefonálhatnak, megírhatják sms-ben, e-mailen, chaten, vagy akár elhúzathatnak repülőgéppel egy transzparenst az ablakunk előtt azzal a szöveggel, hogy "Bocs, vége."
Bármilyen megoldás jobb annál, mint ha se szó, se beszéd eltűnsz valakinek az életéből - mintha sosem ismertétek volna egymást. Nem tudom, melyik pöcegödör árnyékos zugából másztak elő azok a lények, akik erre képesek, de abban biztos vagyok, hogy a legdurvább szakítás sem okoz olyan lelki sérüléseket, mint ez. Mindannyian kerültünk már hasonló helyzetbe.
Amikor a másik fél észrevétlenül, perisztaltikus féregmozgással araszol ki a kapcsolatból. Hagy maga után valami gusztustalan nyálkás nyomot - kérdőjeleket, értetlenkedést, megbántottságot és haragot.
Az elszivárgás azért okoz mélyebb sebeket a váratlan odamondós befejezésnél, mert kimaradnak a szakítás egymást követő szakaszai, amik segítenek azt feldolgozni: az értetlenkedés, a kérdések, a szomorúság, a harag, majd végül a közöny. Az az információ hiányzik, amitől el tudnánk indulni ezen az amúgy is fájdalmas úton. Így a lépések összekeverednek, és ebből a sűrű katyvaszból próbálunk kimászni. Ami olyan, mintha valaki kitenne egy sötét erdőben zseblámpa és iránytű nélkül.
Nem értjük, mi történik, tele vagyunk kérdésekkel, amit a másik soha nem válaszol meg - és ezért egyszerre érzünk szomorúságot és haragot. Néha legszívesebben végignéznénk, amint a másikat megkínozzák egy nyirkos alagsorban, miközben vigyorogva tömjük magunkat francia krémessel. Máskor pedig csak arra vágynánk, hogy magához öleljen, vagy legalább mondjon egy-két kedves szót. Valamire viszont a lelkiállapotunktól függetlenül, folyamatosan várunk. Arra, hogy a másik becsületesen elénk álljon, és végre elmondja a tutit.
A felszívódott kedvesünk néha bizonytalanságból, vagy a lelkiismerete hangját követve előkerül - mert a lelke mélyén érzi, hogy görény módon viselkedett. Ekkor jönnek az érdeklődő és (szerinte) jópofa üzenetek, mert szeretné hinni, hogy azért minden oké, mégsem utáljuk annyira.
Vannak, akiknek ez a csiki-csuki játék elégíti ki a sivár lelki szükségleteit: néha előkerülnek, majd amikor pozitív visszajelzést kapnak, érdeklődést tapasztalnak, újra eltűnnek.
De van olyan is, aki örökre eltűnik, és soha nem tudjuk meg, hogy végülis akkor ő most szó nélkül szakított velünk, vagy csak szétmarcangolta egy jegesmedve - de inkább az utóbbiban reménykedünk. Mert senki sem szeret szembesülni vele, hogy a fényes páncélt viselő lovagja valójában egy alumínium fóliába tekert bohóc. Egy olyan önző bohóc, akinek tökmindegy, hogy nekünk meddig tart túllépni a fájdalmon, és mennyi idő múlva leszünk készen egy új kapcsolatra.
És ez a legmegbocsáthatatlanabb az egészben: az időnket veszi el, ami jóvátehetetlen.
Habár idővel kiszeretünk a tisztességtelen emberből, elhalványul az emléke, és sikerül továbblépünk, de lezárás nélkül a tüske örökre bennünk marad. Összefutni azzal, akitől bizonytalanságból, kényelemből, konfliktuskerülésből ilyen gyáván vettél búcsút, ugyanolyan ciki lesz a jövő héten, mint tíz év múlva. Mert minden egyes alkalommal kimondatlanul is ott fog lebegni kettőtök között a levegőben.
Nyitókép: iStockphoto