Nem engem szeretsz, hanem azt, akit faragni akarsz belőlem
Kedvesem! Régimódi levelet írok hozzád, mert tudom, ha személyesen szeretném elmondani azt, ami a szívemet nyomja, a harmadik mondat után félbeszakítanál, én pedig megint ottmaradnék a kimondatlan érzéseimmel és gondolataimmal, amelyeket te nem akarsz hallani...
A szerelmünk hirtelen jött és úgy sodort el minket, mint egy tollpihét a hatalmas hurrikán. Felkapott, a levegőbe emelt és szédülésig pörgetett. Jó volt forogni, beleszédülni ebbe az érzésbe, olyannyira, hogy hosszú hónapokon át szinte azt sem tudtam, hol van az ég, hol van a föld és hol vagyok közte én. Sosem hittem volna, hogy a szerelem ilyen mámorító, elsöprő és lélegzetelállító lehet. Amikor nem tudsz és nem is akarsz gondolkodni, csak úszol az árral, az érzések folyamában... csak mosolyogsz, csak nevetsz és mindenre bólintasz.
Elmerültem a szerelmedben
Megmártóztam a szerelmedben, a szerelmünkben, mint ahogyan egy forró, nyári délután megmártózik az ember a hűvös, kristálytiszta tóban. Jólesően csókolták a bőrömet a hullámai, átöleltek, ringattak, én pedig egyre mélyebbre merészkedtem. Olyan mélyre, hogy észre sem vettem, teljesen alámerülök. Már nemcsak a lábaimat, az ágyékomat, a hasamat, a melleimet, a nyakamat cirógattad, hanem belekúsztál a füleimbe, szemeimbe, orromba, számba, elborítottad az egész fejemet. Nem bántam. Jó volt átadnom magam teljesen és átnyújtani az irányítást is. Nem kellett gondolkodnom, nem kellett döntéseket hoznom, csak léteznem ebben a kellemes, hűs, ringató vízben, mint ahogyan a kisbaba lubickol az anyja hasában. Aztán valami történt. Nem tudom mi, de egy nap kinyitottam a szemeimet és rájöttem, nem látok tisztán. Minden homályos, élét, színét vesztett, a hangok csak maszatos zajok. Nem értem őket, a levegőm pedig egyre fogy. Hogy bírtam ilyen sokáig levegővétel nélkül? Fuldokolni kezdtem. A szerelmünk többé nem hűvös, simogató víz volt körülöttem, hanem valami olyan dolog, ami fojtogat és kiszívja belőlem az életet.
A magad képére próbáltál formálni
Nem mondom, hogy a te hibád. Én egyeztem bele, sőt akartam, hogy így legyen. Nem bántam, hogy a saját képedre akarsz formálni. Úgy alakultam a kezeid között, mint a friss, puha agyag, amely belesimul az alkotó kezeibe. Nem ellenkeztem. Jó volt. Aztán elkezdtem száradni – mint az agyag –, és a formálhatóságom egyre csökkent. Már nem akartam idomulni, de ha ezt meg is említettem, te viccesen vagy éppen döbbenten leállítottad a vallomásomat. Így hát, most régimódi levelet írok neked, mert már nem bírom tovább. Fuldoklom a szerelmünkben. Nem kapok levegőt, ég a tüdőm, a szemem, és víz nyomul a számba, ha szólni próbálok. Így inkább írok. Szerettelek és szeretlek még most is, de a kapcsolatunk megöl. Nem vagyok többé friss agyag, ami szívesen felveszi azt a formát, amit szánnak neki. Nem akarok többé alámerülni és hagyni, hogy a látásomat, a hallásomat, a szavaimat, a gondolataimat eltompítsa bármi. Önmagam akarok lenni, nem az, akinek te akarsz látni, akivé vésővel faragsz lassan, mert már nem simulok úgy a kezeid közé, mint régen.
Engedj kiemelkedni a szerelmünk habjaiból, engedj levegőhöz jutni, különben belehalok!
Varga Léna története.
Nyitókép: Shutterstock